– Hát fiam, nagyon elkeserítő a helyzet! – ocsúdik fel búsan Emil apja a whiskyjébe feledkezett hosszas merengésből.
– Mégis milyen helyzet, apám?
– Hát az, hogy mindenki mindent és mindenkit utál, de úgy igazán, rohadtul!
– Ja, az! De hiszen ez nem újdonság. Én régebben nagyon élveztem hallgatni azt, hogy ki miért haragszik az emberekre meg a világra. Sok mindent megtudtam cifra családi állapotokról, mocskos rendszerekről, kegyetlen ellehetetlenítésekről, szerencsétlen véletlenekről, hatalmi játszmákról meg még rengeteg dologról. Érted, apám?  Ha figyelemmel és türelemmel fordult az ember a panaszkodó felé –  márpedig én így tettem –, akkor a világgyűlölet mögött feltárult valami, ami néha egészen vicces, máskor nagyon szívszorító, néha súlyosan igaz, olykor csupán alaptalan fecsegés volt. Ezeket pedig többnyire izgalmas volt hallgatni. Most meg mi van? Az emberek annyira fásultak, hogy még megindokolni is restek a világutálatukat. Legfeljebb valami üres tartalmat ismételgetnek unottan, nem bocsátkoznak részletekbe, tényekbe meg még kevésbé. Ráadásul akadnak, akik ahhoz is lusták, hogy saját narratívát vagy bűnbakot találjanak ki. De a politikusok szerencsére készségesen segítenek ebben – is – az elveszett és kiégett állampolgároknak, mondjuk a képzelőerejük eléggé gyatra. Szóval érted, apám? Ma már nincs semmi szaft, semmi fűszer, semmi fantázia, semmi egyedi, semmi igazán ütős a világutálók meséiben. Ez pedig valóban elkeserítő, mert azt jelenti, hogy tényleg minden végtelenül kiüresedetté vált.
– Szerintem azért nincsenek komoly indokok, mert a lehető legapróbb ártalmatlan rezzenések is hozzájárulnak sokak világutálatához. Régebben sokszor tényleg volt egy jó kis sztori a háttérben. De ma? Hát ízé, azért utálom a világot, mert nem tetszett az Évike outfitje tegnap, mert egyszer valamikor nem tudtam beazonosítani a metrón velem szemben ülő szemének színét (minek kell már játszani a nonkonformistát???), mert a kollégám tízóraira állandóan nyers répát rágcsál, aminek a hangja borzasztóan irritáló, ezért akadályoz a munkavégzésben, enne inkább csokis muffint a büféből, az puha, csendes, munkakompatibilis kaja! Meg különben is felháborítónak tartom, hogy mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és nem az enyémmel!
– Hát nézd, ha valaki mindezt elmesélné, az már egészen izgi lenne, persze abszurd és röhejes, de egészen izgi. Csak hát nem tudják ezt így összerakni, mert ehhez kellene némi önismeret, önreflexió meg egy jó adag humorérzék.
– Eléggé furán gondolkodsz, fiam, mindenesetre abban egyetértünk, hogy a dolgok nagyon nincsenek rendben, úgyhogy én azt mondom, hogy legalább…
– … koccintsunk és igyunk, amíg nem válunk mi is visszavonhatatlanul világutálókká.

kép: unsplash.com/ Gerg Rosenke