Lulu és Oszkár útjai gyakran keresztezik egymást, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy környéken laknak. Egymásba botlanak a boltban, a postán, a patikában, a kocsmában vagy – szökőévente – az edzőteremben. És amikor véletlenül találkoznak, jól megvitatják egymással a dolgokat. Ezúttal is valami ilyesmi történt.

– Nahát Oszkár, ezer éve nem láttalak! Mesélj, mi van veled?
– Nincs mesélnivalóm, Lulu.
– De hiszen az mindenkinek van!
– Ja, sajnos. És ez a baj.
– Baj??? Szerintem ez jó dolog, nagyon is jó.
– Volt idő, amikor én is így gondoltam, de a véleményem mára megváltozott.
– Jaj, Oszkár, megint annyira negatív vagy!
– Én inkább úgy fogalmaznék, Lulu, hogy látom a valóságot, ami nagyon elkeserít.
– Mégis miféle valóságot?
– Hát tudod, évekkel ezelőtt én is azt hittem, hogy jó, hogy az emberek végre elkezdenek kimondani olyan dolgokat, amiket régebben nem mertek. Jó, hogy végre kezdnek foglalkozni az érzéseikkel, a traumáikkal, és úgy egyáltalán önmagukkal. Jó, hogy kezdenek dőlni a tabuk, hogy kezdnek felülíródni régi merev berögződések.
– De hát ez tényleg jó, nem? Amikor mi fiatalok voltunk, egy csomó minden tabunak számított. Túl sok volt a hallgatás, a félrenézés, a szőnyeg alá söprés. Egy kicsit azt érzem, hogy most kezdi a világ feldolgozni a traumáit, most kezdenek fellélegezni az emberi lelkek, és már ne is haragudj, de én ezt csodálatosnak tartom. Nem lehet folyton hallgatni, el – és bezárkózni, szemet lesütni. Én úgy érzem, hogy az emberek kezdik felvállalni önmagukat, a sérüléseiket, az esendőségüket, emiatt emberibb a légkör, és egy kicsit talán közelebb is kerülünk egymáshoz.
– Bevallom, hogy én is ebben reménykedtem, de sajnos az a tapasztalatom, hogy pont az ellenkező irányba haladnak a dolgok. Túlságosan átestünk a ló másik oldalára.
– Ezt mégis hogy érted?
– Úgy, Lulu, hogy egyetlen kimondott és leírt szónak sincs súlya, jelentősége, értéke. Mindenki fecseg össze-vissza elsősorban a médiában és a közösségi felületeken, ami azt eredményezi, hogy lassan senkit nem érdekel semmi és senki. Amikor másodpercenként ömlenek az intim információk másokról, sok esetben olyanokról, akikről azt sem tudjuk, kicsodák, akkor jó eséllyel besokallunk ettől az egésztől, és az együttérzés és a kíváncsiság helyét szépen lassan átveszi az érdektelenség és a közöny. Érted, LuLu? A közöny! Szóval már nem fog meghatni, ha valaki a legmélyebb traumájáról posztol, vagy az, hogy hány gyerek halt meg a szomszédban zajló háborúban, sőt talán az is hidegen hagy, hogy hányan éheznek vagy fagyoskodnak a saját országunkban. És ami a legszomorúbb, hogy kiüresedve, közönyösen hallgatjuk végig a jó barátot, aki éppen kiönti a szívét nekünk. Aki esetleg még nem jutott el a teljes közöny állapotába, az ingerülten, dühösen reagál mások megnyilvánulásaira. Ezeket a nagy kitárulkozásokat, amik mostanában történnek, illetve ezek túlcsordult mennyiségét egyáltalán nem tartom jó dolognak. Olyan világban élünk, amelyben megszűnik az igazi intimitás, amelyben megszűnik az egymás iránti figyelem, a valódi párbeszéd, amelyben nincsenek titkok. Illetve, titkok vannak, mindig is lesznek, csak valahogy már nem robbannak akkorát, ha kitudódnak, és senkit nem izgat, ha nem tudódnak ki. Szóval nem értek veled egyet: ez a világ sokkal inkább eltávolít egymástól, nem pedig közelebb hoz egymáshoz.
– Jó, de mégis mi lenne a megoldás? Hiszen most beszéltük meg, hogy az sem volt jó, amikor nem mertük kimondani, hogy mit gondolunk, mit érzünk.
– Nyilván nem volt jó. Meggyőződésem, hogy a világ részben ezeknek az elhallgatásoknak, elfojtásoknak a következményeit nyögi most. Hogy mi lenne a megoldás? Fogalmam sincs, de én kapásból megszüntetnék néhány közösségi felületet. Nem azt mondom, hogy az összeset, de már túl sok van belőlük, és gyanítom, hogy folyamatosan jelennek meg újabbak. Aztán minden megmaradt felületen limitálnám a napi posztok mennyiségét, és azt hiszem, azt is megszabnám, hogy naponta mennyi időt lehet tölteni ezeken az oldalakon.
– Khm, vannak országok, ahol…
– Igen, tudom, Lulu. Nem akarok autokrata politikai közegben élni, de ebbe így egyszerűen bele fogunk dögleni. Én csak azt szeretném, ha a kimondott szavak visszanyernék a súlyukat, az értéküket. Azt szeretném, ha a szavak kimondói, valamint fogadói egyaránt éreznék a felelősségüket, ha nem lennének restek a lehető legpontosabban fogalmazni és jól értelmezni. Sok emberben nagyon fura világkép alakulhat ki ennek az óriási információáramlásnak köszönhetően. Gyakorlatilag bármire rá lehet mondani, hogy hiszti vagy fake news, olyasmire is, ami nagyon is valós és jelentős, és bármilyen semmiségnek lehet feleslegesen nagy feneket keríteni. Annyira, de annyira el tud torzulni az emberek valóságérzékelése, hogy az félelmetes. Jó lenne visszafogni az online tartalmak mennyiségét, és jó lenne, ha tudatosan és ésszel használnák ezeket a felületeket, hogy könnyebben tudjunk szűrni, jobban tudjunk figyelni a fontos ügyekre, témákra, és hogy mondjuk ne görgessük át fásultan depressziós ismerősünk segélykiáltását, akinek legközelebb a halálhíréről értesülünk. Tudod, annyit beszélünk erről a kurva empátiáról, miközben egyre kevésbé érezzük.
– Jaj, Oszkár. Túlságosan komoly dolgok járnak az eszedben így ünnepek előtt. Amíg egyesek számára a profit és hatalom fontosabb lesz, mint az emberek mentális állapota, addig nem várható javulás ezen a téren (sem). Vagyis mondjuk ki, felesleges reménykedni. De most beszélgessünk arról, hogy mikor jössz át karácsonyi vacsorára hozzám, ugyanis engem egyelőre még nagyon is érdekel, hogy hogy vagy. Na meg persze kíváncsi vagyok a titkaidra…
– Jaj, Lulu, nemhogy azt hidd, hogy bármit is kihúzhatsz belőlem. Bár tény, hogy a forralt borod eléggé ütős szokott lenni.

kép: unsplash.com/ Camilo Jimenez