– Tudod fiam, igazából magunkkal kellene úgy bánnunk, ahogyan az egónkkal tesszük. Az utóbbit féltjük, óvjuk, ha egy fikarcnyi csorba esik rajta, totál megborulunk, közben pedig az a fura lény, aki mögötte jelezni próbál, lassan elsorvad. Mi meg hagyjuk, ami bűn. Rohadt nagy bűn.
Túlságosan felöntöttek a garatra, állapította meg Emil. Minél hosszabb idő telik el a legutóbbi találkozásuk óta, annál inkább ez történik. És annál nagyobb zagyvaságokat beszél az apja.
– Felfogod, amit mondok? Magadért állj ki, magadat féltsd, ne az egódat! Én nagyon elszúrtam, te legalább ne tedd. Ne baszd el az életed!
Az előléptetéséről mesélt az apjának, amire koccintottak. Talán eggyel többször, mint kellett volna. Meg arról az új csajról is mesélt, aki egészen normális, és akivel egészen normálisan alakulnak a dolgok. Erre is koccintottak. Talán eggyel többször, mint kellett volna. Aztán az apjából kicsordult ez a filozófiai massza. Verseny, az van. Csak az van. És mindenki az egóját küldi a frontvonalra. Ha nincs egód, piszok gyorsan kicsinálnak, az tuti.
– Az egóm én vagyok. – mondta ki hangosan. – És nincs mögötte semmiféle fura, jelezni próbáló lény.
– Az baj, nagy baj.
– Ismerem magam, nem lesz gond.
– Ó, jaj. Te is túl későn fogsz rájönni, de hát mit csináljunk, rám ütöttél. Na mindegy, koccintsunk azokra a dagadt, szarkeverő egókra!
kép: unsplash.com/ Bence Boros
