– Hát te mikor lettél ilyen tahó, fiam? – kérdezi Emilt az apja a szokásos havi kocsmázásuk során.
– Amikor végre benőtt a fejem lágya, apám.
– Kétlem, hogy az érettség tahósággal járna együtt.
– Pedig van összefüggés, nagyon is. Emlékszel, milyen kis hülye lázadó voltam?
– Hogyne. Egész gyerek – és fiatalkorodat annak szentelted, hogy az eszembe vésd. Ezúttal jelentem, sikerült! Néhány csínytevésedet szerintem még súlyosan demens koromban sem fogom feledni.
– Hát igen, nonkonformista voltam a javából, igyekeztem minél több téren az lenni. De azt hiszem, a legnonkonformistábbá nem a tetteim tettek, hanem a természetem.
– Na ja, nálad az olyan alkati dolog, hogy állandóan borsot törsz mások orra alá.
– Én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy túl normális voltam. Na vigyázz apám, nehogy megfulladj! Szóval túlságosan figyelmes voltam másokkal, meg empatikus, meg kedves, meg udvarias. Meg is gyűlt a bajom a csajokkal… Na mindegy. Tény, hogy ezzel a természettel igazi különc voltam a többnyire önző és bunkó egyénekből álló társadalmunkban. De tudod, belefáradtam az egészbe, és rájöttem, nem éri meg nonkonformistának lenni. Meg már nem is annyira trendi. A konformizmus az új nonkonformizmus, vagy mifene. Na mindegy. A lényeg, hogy végre felnőttem és tahó lettem! És meg kell mondjam, jól tettem. Sokkal pezsgőbb így az életem, sokkal izgalmasabbak az emberi kapcsolataim, illetve könnyebben megtalálom a hangot a többi önző és bunkó emberrel. Látod, apám? Ilyen, ha benő az ember feje lágya: ügyesen beilleszkedik a társadalomba, amelyben egészséges szociális életet él.
– Te egészséges szociális életnek nevezed azt, ahogyan elbántál a Julival? Szerencsétlen ott bőgött nekem a telefonban!
– Ugyan apám, pont te beszélsz? Valahogy egyre fiatalabbak és dögösebbek a barátnőid, e téren nem tudok veled lépést tartani.
– Ez nem verseny, fiam. Nőügyekben mindig a szívemre hallgatok, hisz tudod, én olyan fickó vagyok, aki szembe mer nézni az érzelmeivel.
– Óh, milyen szépen fogalmaztad meg azt a nettó bunkóságot, amit velem meg anyámmal műveltél! Sokáig lapult bennem ez az elfojtott örökölt tahóság, de végül csak kiszabadult. Igazából úgy fogom fel a dolgot, hogy ez egy ajándék tőled, aminek, mint ahogy már az előbbiekben ecseteltem, nagy hasznát veszem.
– Ha már ajándék, itt van valóban kettő, fiam. Az első egy jó tanács: ne rágódj a múlton, egyszerűen nem éri meg!
– Azaz ne rágódjak a Julin, akkor se, ha sír.
– Jogos, Juli a múlté. A második pedig, hogy majd ha az a nő lesz tahó veled, akiért mindent, de tényleg mindent odaadnál, te is kibőgheted magad nekem. Jól fog jönni a vállam, hidd el.
– Ez kedves tőled, apám. Látod, ezért vagyunk mi különlegesek, te meg én, apa és fia. Azért, mert egyszerre vagyunk irtó jófejek és baromi nagy tahók.
– Aha. És ez minek számít? Konformizmusnak vagy nonkonformizmusnak?

kép: unsplash.com/ Jibril Wang