Lulu és Oszkár útjai gyakran keresztezik egymást, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy környéken laknak. Egymásba botlanak a boltban, a postán, a patikában, a kocsmában vagy – szökőévente – az edzőteremben. És amikor véletlenül találkoznak, jól megvitatják egymással a dolgokat. Ezúttal is valami ilyesmi történt.

– Nahát Lulu, igazán jól nézel ki! Nyoma sincs rajtad annak a mélabúnak, ami a múltkori találkozásunkkor – kb. ezer éve – alátemetett.
– Látod, Oszkár, ezer évig nem találkozunk, és én máris hogy kivirulok!
– Oh, tényleg a régi, fanyarul viccelődő Lulu vagy! Na de mondd, mégis hogyan tudtál kikecmeregni abból a mély szomorúságból? Mi a titkod?
– Nincs itt semmiféle titok, Oszkár. Csak annyi történt, hogy az életszeretetem kiütötte azt az istenverte melankóliát.
– Na igen. Szerencsés alkat vagy. Nagyon szerencsés. Az angyaloknak baromi jókedvük lehetett, amikor téged megalkottak. Valójában te vagy a mintapéldánya az elméletem egyik kategóriájának, amelyben kulcsfontosságú az életszeretet.
– Milyen elméleted milyen kategóriájának a micsodája vagyok?
– Tudod, az elmúlt időszakban azon töprengtem, hogy mi motiválja az embereket életük során, és arra jutottam, hogy háromféle belső mozgatórugója lehet az emberi cselekedeteteknek, döntéseknek.
– Segítség, Oszkár gondolkodik… Na de mi közöm nekem a te buggyant agymenésedhez?
– Szóval arra jöttem rá, hogy vannak szerencsés alkatú emberek, azok, akikben zsigerileg ott munkálkodik az életszeretet vagy a kíváncsiság. A kettő persze hasonló, és nagyon is összefügg egymással, de talán mégsem teljesen azonosak. Akit az életszeretet hajt, az inkább él a jelenben, élvezi a pillanatot, hedonista, de ugyanakkor nyitott és kísérletező, természetes, hogy aki szeret élni, az kíváncsi is.
– És ez a típus volnék én…
– Igen, úgy hiszem, a legtökéletesebb példája vagy. Aztán ugye vannak azok a szerencsések, akiknek nem az életszeretet, hanem a kíváncsiság az alapmotivációjuk. Őket is nagyon izgatja a világ, nagyon érdeklődőek, de őket nem annyira az élvezet, a jelen megélése hajtja, hanem sokkal inkább a kutatás, számukra talán fontosabbak a konkrét célok, ők kifejezetten rá akarnak jönni valamire. A legegyszerűbben úgy fogalmaznám meg a különbséget eme két szerencsés embertípus között, hogy az életszeretők felfedezni, a kíváncsiak pedig megfejteni akarják a világot.
– És melyik a jobb? Ki a mázlistább?
– Alapvetően ugyanolyan szerencsés mindkettő. Inkább az a kérdés, kiből mit hoz ki az életszeretet vagy a kíváncsiság, hiszen mindkettő egyaránt kiváló és hatékony mozgatórugó tud lenni. Ezek áldásos motivációk, amelyek csodálatos dolgokra ösztönözhetik az embereket, értelmet adhatnak az életnek, és kihúzhatnak a mélyből.
– És mi lenne a harmadik hajtóerő?
– A kisebbségi érzés és/vagy a szeretethiány, egyelőre egy kalap alá veszem a kettőt. Ez már sokkal rizikósabb dolog az előbbieknél. Mocskosul erős és zsigeri löketek ezek, amelyek nem engedik az embert, és túlságosan vakmerővé vagy akár gátlástalanná torzíthatják a személyiséget.
– Vagyis ők nem túl szerencsések…
– Hát nagyon nem. Ha nem próbálják meg tudatosan kordában tartani ezeket a belső erőket, akkor jó eséllyel félresiklik az életük, és ami a még nagyobb baj, hogy tetteik mások, néha egészen sokak sorsára is káros hatással lehetnek. Meggyőződésem, hogy a történelem alakítói közül sokak tartoznak ebbe a csoportba, ők játszanak döntő szerepet háborúkban, népírtásokban, élhetetlen, önpusztító rezsimek létrehozásában, stb…
– Ok, Oszkár, de egy rakás embernek van kisebbségi érzése meg szeretethiánya. Azt akarod mondani, hogy bennük nincs életszeretet vagy kíváncsiság?
– Dehogyis. Azt gondolom, hogy az emberek többségében mindhárom belső motiváció munkálkodik valamennyire, a kérdés leginkább az, hogy ezek kiben milyen arányban vannak jelen, kinél melyik dominál leginkább. De az is lehet, hogy nincs mindig egy kiemelkedő motiváció, hogy valójában sokféleképpen tudnak ezek keveredni egymással. Na jó, ez az elmélet még elég kezdetleges, azt hiszem, még dolgozni fogok rajta.
– Szuper. És majd egyszer pszichológia könyvekben olvashatjuk az Oszkár-féle akárhány személyiségtípust.
– Ki tudja? De feltételezem, az agyadra megyek a hülyeségeimmel.
– Hát ami azt illeti… Viszont nem érzem annyira károsnak a dolgot, hogy a harmadik csoportba soroljalak. Azt hiszem, te inkább kíváncsi típus vagy, olyan, aki iszonyúan meg akarja fejteni a világot.
– Igazán köszönöm, Lulu, hogy nem nézel gonosz diktátornak, aki a kisebbségi frusztrációját akarja kompenzálni.
– Te, Oszkár. Azon morfondírozom, hogy mi sülne ki a te kíváncsiságod meg az én életszeretetem kombinációjából?
– Hát abból egy nagyon speciális személyiségtípus sülne ki, de ezt inkább hagyjuk. Hiszen ez nem rólunk szól. Sosem rólunk szól.
– Tudom, Oszkár, tudom. Hát akkor viszlát 3022-ben. Remélem, addigra tökéletesíted az elképzelésedet.

Aki az eget akarja, annak vajon mi a belső motivációja?

kép: unspalsh.com/ Jeremy Perkins