Lulu és Oszkár útjai gyakran keresztezik egymást, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy környéken laknak. Egymásba botlanak a boltban, a postán, a patikában, a kocsmában vagy – szökőévente – az edzőteremben. És amikor véletlenül találkoznak, jól megvitatják egymással a dolgokat. Ezúttal is valami ilyesmi történt.

– Hé, te idegen! Mit csináltál az én Lulummal? Olyan vagy, mint egy teljesen szétfőtt tészta, amit az ember agyonpiszkál a villával, de annál közelebbi viszonyba nem mer kezdeni vele. Bezzeg az én Lulum! Tökéletes al dente pasta paradicsommal és bazsalikommal: roppanós és kívánatos.
– Teljesen felizgatott a bókod, Oszkár, különösen az első fele. Igazán köszönöm!
– Most komolyan Lulu, te nem szoktál ilyen lenni. Mi történt?
– Valószínűleg ragályos a melankóliád, Oszkár!
– A melankólia nem neked való, Lulu. Az búvalbélelt, gyakorló szorongóknak való. A te túltengő életszeretetedtől a melankólia visítva menekülne.
– Túltengő életszeretet ide vagy oda, besokkaltam, Oszkár. De úgy igazán. Mi bajuk az embereknek? Miért ennyire végtelenül frusztrált mindenki? Bele lehet fulladni ebbe a töményen mérgező és keserű légkörbe.
– Tény, hogy egy kicsit összejöttek mostanában a dolgok szeretett világunkban.
– És téged ez nem zavar? A múltkor még bele akartál pusztulni.
– Könnyen lehet, hogy bele is fogok, Lulu. De ne akarj velem tartani, jó?
– Nem lehetne valamit kezdeni ezzel? Mondjuk valami tablettát kifejleszteni – ha már olyan piszok jók vagyunk mindenféle idióta dolog kifejlesztésében –, ami felszív valamennyit ebből a frusztrációból? Hogy legalább egy csöppnyi béke legyen a lelkünkben, hogy egy kicsit normálisabb hangnemben szóljunk egymáshoz, hogy ne legyünk annyira iszonyúan gyűlölködők? Persze mindenki érzi, hogy valami nagyon nem oké, ki is alakult valamiféle közös – juhé! – narratíva arról, hogy mivé lett a világ, hogy milyenek az emberek. Ezt toljuk is folyton és rendületlenül, egy jó adag önsajnálattal nyakon öntve, mintha mi csupán az elszenvedői lennénk ennek az egésznek.
– Rátapintottál a lényegre, Lulu. Mármint arra, hogy úgy teszünk, mintha mi semmiről sem tehetnénk, és ugyan nagyon sok mindenről nem is tehetünk, de azért valamiről mégis. Jó elképzelés ez a tabletta dolog, csakhogy én leginkább bátorságnövelésre fejleszteném ki.
– Minek ide még több bátorság, Oszkár? Hiszen ma már mindenki úgy mond és tesz dolgokat, mintha semminek sem lenne tétje.
– Te a vakmerőségről, felelőtlenségről, könnyelműségről meg ilyesmikről beszélsz. De az ember elképesztően gyáva lény, Lulu. Gyáva megvívni a saját harcait önmagával, mert az őszinteséget és lelkierőt kíván. Mi több, kockázatos és kényelmetlen dolog, mert közben a lélek olyan sötét bugyrai tárulhatnak fel az ember előtt, amelyeket addig elképzelni sem tudott, rendelkezzen bármilyen mocskos fantáziával is, és amelyekkel szembesülni, illetve megküzdeni is kegyetlenül nehéz feladat. Sőt az is benne van a pakliban, hogy sokan hülyének nézik vagy egyenesen elfordulnak tőle. Szerintem emiatt gyűlik fel annyi frusztráció bennünk, ráadásul a gyávaság rettenetesen bosszantó. Szóval hogy mindezt valahogy feloldjuk, a külső világban indulunk csatákba. Ennek megvalósítására milliónyi lehetőség kínálkozik: megtehetjük hozzánk közelállókkal, idegenekkel, gyakorlatilag bárkivel és bármilyen – akár nagyon kegyetlen – módon, ez attól is függ, hogy meddig terjed a hatalmunk. Sajnos. Igen, ez a nagy baj, Lulu. Hogy mással vívjuk meg azt a harcot, amelyet önmagunkkal kellene megvívnunk.
– Érdekes, amit mondasz, Oszkár. Akkor fejlesszünk ki egy tablettát az ilyenfajta bátorság növelésére, illetve egyet a lelki békére. Jó?
– Nagyon jó, Lulu. De mindenféle világmegváltás origója az, hogy te visszaváltozol az én Lulummá, mert ha ez nem történik meg, akkor engem semmiféle világjobbító tabletta nem érdekel.
– Jaj, Oszkár. Ez nem rólunk szól, sosem rólunk szól, hiszen tudod!
– Persze hogy tudom, Lulu, hogyne tudnám.

kép: unsplash.com/ Hadis Safari