A világ túl zajos, villant be neki, miközben a kávéját kortyolgatta viszonylag nyugodt körülmények között. Ez persze önmagában nem lenne baj. A baj – sőt, katasztrófa – valójában az, hogy őrülten hamis hangok gerjesztik ezt a fülsiketítő morajt. Azoknak a hangja, akik jogokra, szabadságra, önbecsülésre, önmagukért való kiállásra és még ki tudja mire hivatkozva löknek félre másokat a színpadon, hogy öncélú, ostoba ripacskodásukkal magukra vonják a figyelmet, pedig valódi okuk nincs erre. Előadásaik kifejezetten károsak, de ezt ők – és még sokan – nem érzékelik, vagy ha mégis, akkor inkább rájátszanak, csakhogy ne kelljen beismerniük. Mindeközben az igazi, sokszor véres küzdelmek a kulisszák mögött zajlanak. Azok küzdelmei, akik a megélhetésüket vagy akár az életüket is kockáztatva állnak ki az igazukért. Nekik valóban van önbecsülésük, bátorságuk, felelősségérzetük. Vannak félelmeik is, tettre sarkalló, nem gyávaságba dermesztő félelmeik. Igen, rettegnek és irtóznak. A megalkuvástól, a megsemmisítéstől, amely egy hamis keretrendszerben vár rájuk. Felveszik hát a harcot e hamis, lenyomó felsőbb erők ellen, abban reménykedve, hogy élhetőbb lesz az életük, élhetőbb lesz mások élete, élhetőbb lesz a világ. Vannak köztük iráni nők, vannak a háború ellen utcára vonuló oroszok, akadnak ellehetetlenített pedagógusok, valamint szimplán olyanok, akiket pofátlan módon még érdekel a társadalom, amelyben élnek. A világ az ő hangjuktól kellene hogy zajos legyen. Csakhogy nem ők vannak többségben, és nem ők kapják a főműsoridőt. Naná, hogy nem, hiszen nem játszanak túl jól. Mi több, nem is játszanak, hiszen ők pont amellett döntöttek, hogy inkább önmaguk maradnak, minthogy rájuk nem illő szerepekben tetszelegjenek. A színpadot és ezáltal a figyelmet azok uralják, akik önbecsülésük helyett az önteltséget, méltóságuk helyett az egót választották, és valóban elbűvölőek rikító szerepeikben.
Csoda hát, hogy az ártatlan szemlélő nem érti, hogy minek tüntetnek, minek hisztiznek ezek, miközben elalél hamisan kreált „ügyektől”, illetve azoktól, akik azt hangoztatják, hogy mennyire fontos számukra a fenntarthatóság, az állatok támogatása és hasonlók, pedig igazából a kisujjukat sem mozdítják?
Ilyesmiken mélázott, miközben a kávéját kortyolgatta. Na meg azon, hogy nem jól van ez így, meg hogy van-e egyáltalán értelme mindannak, amit ezek az igazi harcosok tesznek. Aztán arra jutott, hogy talán van. Hiszen ma már méltóképpen megemlékezünk azokról, akik a múltban cselekedtek hasonlóképpen. Ma már értékeljük akkori kiállásukat, lázadásukat, mert jól tudjuk, hogy a világ még ilyen sem lenne, ha valamikor a múltban ők nem harcoltak volna magukért, és nem harcoltak volna a jövőért. Vagyis értünk.
kép: unsplash.com/ Markus Spiske
