Lulu és Oszkár útjai gyakran keresztezik egymást, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy környéken laknak. Egymásba botlanak a boltban, a postán, a patikában, a kocsmában vagy – szökőévente – az edzőteremben. És amikor véletlenül találkoznak, jól megvitatják egymással a dolgokat. Így tesznek ezúttal is, a parkban.

– Furcsamód mosolyogni támad kedvem, amikor ilyen virágzó fák szegélyezik az utamat. – említi meg Oszkár Lulunak ezúttal a parkban. – Furcsamód olyan varázslatosnak tűnik általuk minden.
– Mégis miért furcsa ez? – kérdezi Lulu őszintén.
– Mert ebben a kegyetlen világban tisztességes állampolgár nem mosolyog és semmit sem lát varázslatosnak. Manapság ilyesmiket egyszerűen nem illik!
– Oh! Néha igazán meglepődöm azon, hogy mennyi tündérien illedelmes ember bolyong ezen a Földön. De tényleg. Mostanában kínosan ügyelünk arra, hogy nehogy áthágjuk az illendőség határait, illetve legfőképpen arra, hogy más ne hágja át ezeket. Fáradságot nem kímélve, éber-figyelő tekintettel vizslatunk mindent, ami a látóterünkbe csúszik, és ha észreveszünk egy hajszálnyi hibácskát, tüstént meg is dorgáljuk az elkövetőt. Ráadásul ezt a megfigyelő-figyelmeztető tevékenységet iszonyúan elhívatott és aprólékos módon hajtjuk végre, hiszen a látóterünkbe kerülő történések, események, tartalmak nagyjából 98 %-át hibásnak, rossznak, sőt leginkább elítélendőnek és elfogadhatatlannak tartjuk. Hallod Oszkár, ha ilyen illemtudóan folytatjuk tovább, a világ összes kegyetlensége mehet a klotyóba – pardon, az illemhelyre! –, amit természetesen illedelmesen jól le is húzunk majd. Így végül tényleg nem marad más, mint a varázslatos mindenség!
– Lulu, édes, nem kellett volna olyan mélyet szippantanod ebből a tömény virágillatból. Hát mondom én, hogy jobb, ha az ember óvatos ezekkel a bódító pompákkal!

kép: saját