Lulu és Oszkár útjai gyakran keresztezik egymást, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy környéken laknak. Egymásba botlanak a boltban, a postán, a patikában, a kocsmában vagy – szökőévente – az edzőteremben. És amikor véletlenül találkoznak, jól megvitatják egymással a dolgokat. Ezúttal is valami ilyesmi történt.

– Te, Lulu, én félek!
– Hát Oszkár, megértem. Van is mitől manapság.
– De tudod Lulu, én most magamtól félek.
– Szó mi szó, eléggé rémisztő egy gnóm vagy. De nyugi, téged is meg lehet valahogy szokni. Én például már egészen elviselhetőnek talállak: muszáj volt megszoknom a jelenléted, hiszen folyton beléd botlom valahol.
– Ez igazán kedves tőled, Lulu. Ráadásul pont erről beszélek.
– Mégis miről? Kezdesz engem is megijeszteni. Csak nem rólunk?
– Mármint, hogy rólad meg rólam? Nem, Lulu, nem erről van szó, hiszen sosem erről van szó, hanem – ezúttal – a megszokásról.
– A megszokásról? Az meg hogy jön a félelemhez? A megszokás szerintem egészen jó dolog.
– A megszokás furcsa dolog. Egészen furmányos. És néha veszélyes.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy pórul járok, mert megszoktalak?
– Nem, itt nem rólunk van szó, hiszen sosem rólunk van szó, hanem arról, hogy iszonyúan rémisztő belegondolni abba, hogy az ember bármit, de tényleg bármit képes megszokni.
– A megszokás segít élni, adott esetben túlélni. Szükségünk van rá, különben néha megtébolyulnánk.
– Na, erről beszélek. Tudod, amikor kitört a háború, a lelkem széthasadt. Üvöltöttem. Amíg bírtam. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Amíg voltak. Mindent másképp érzékeltem magam körül, mint addig, minden új jelentést kapott. Halvány, félig kiradírozott önmagam ténfergett zavarodottan a mindennapokban. A tér körülöttem szűkült, de az egyre ritkuló levegő olyan életerőt hordozott magában, amely mellett a normális idők életigenlésének legintenzívebb foka is csupán langyos áramlatnak tűnt. Aztán eltelt némi idő, most meg mit csinálok? Fapofával görgetem a híreket, amelyek nagy része továbbra is ezekről a borzalmakról szól. Jó, néha eláll a lélegzetem, néha kicsúszik a számon egy, a bűnösnek szóló cizellált anyázás. De ennyi, érted? Bezárom az oldalt, és megyek tovább. Szóval elkezdtem félni önmagamtól. Attól, hogy olyan dolgokhoz szokom hozzá, amelyekről normális körülmények között azt mondanám megdöbbenve, hogy ez elfogadhatatlan, hogy ezt nem lehet megszokni, hogy ez képtelenség. Félek magamtól, Lulu, mert hová vezet ez? Hát megmondom én neked: a közönyhöz, az istenverte közönyhöz!
– Nem feltétlenül vezet ez rossz irányba, Oszkár. Sőt. Tudod, amikor ifjú fejjel olvastam, hogy Köves Gyurka kiszabadul a világba, és nem találja a helyét, mert hiányzik neki a koncentrációs tábor rutinja, amihez hozzászokott, ami az élete volt egy ideig, akkor én is megrökönyödtem. Hogyan lehet megszokni egy olyan végletekig könyörtelen, embertelen állapotot?
– Erről beszélek, Lulu. Mocskos egy dolog ez a megszokás. Szépen lassan telepszik rá az életedre, és talán tényleg jó is egy kicsit. Csakhogy ahol a megszokás szörnye felbukkan, ott az érvényesülési vágytól szomjazva a közöny kis démona is kullog utána. Igen, Lulu, ez a baj, hogy a megszokástól egyenes út vezet a közönyig.
– Az út lehet, hogy ott van, Oszkár. De azon nem szükséges végigmenni. Sokakat ösztönös gát segít abban, hogy ne induljanak el felé, másoknál működik az önreflexió, és ügyelnek arra, hogy ne térjenek rá, sőt talán olyan is akad, aki megérkezik oda, mégis időben észbe kap, és kikászálódik a közöny állapotából. A megszokás a lélek védekező mechanizmusa: felvértez, erősít, hogy ne légy annyira sérülékeny, de nem tesz érzéketlenné. Önmagában legalábbis nem.
– Igen, a megszokás felvértez. Elzár a külvilág elől, megakadályozza, hogy a világ ingereit érzékeld és reagálj rájuk. Kiöl belőled mindent!
– Te a közönyről beszélsz, nem a megszokásról.
– Mindegy, Lulu, én csak megosztottam veled a félelmemet, amely még aggaszt, egyelőre. Mondhatsz bármit, de én nem akarom megszokni azt a világot, amelybe kezdünk belecsúszni, illetve valójában már nyakig benne vagyunk. Azt, amelyben meg sem rezdülünk a háborús kegyetlenségektől, a – bármilyen – erőszaktól, az értelmetlen és szörnyűséges haláltól, a járvány okozta károktól, a klímaválságtól, attól a megsemmisítően sűrű gyűlölködéstől, amit mindenki a bőrén érez. Azt a világot, amelyben már nem érjük el sem önmagunkat, sem a másikat, mert annyira kibaszottul fel vagyunk vértezve minden ellen. De mi lesz, ha mindenki hozzászokik ehhez? Ha már nem lesz, ki üvöltsön? Nem lesz, ki érezzen? Nem lesz, ki tegyen? A világért? Az emberi életekért? Akárhogy is, Lulu, én félek a megszokástól. Úgy igazán, zsigerileg félek tőle. Még.
– De ha nincs megszokás, akkor mi van, Oszkár? Belepusztulás?
– Igen, Lulu, azt hiszem, hogy az. A belepusztulás.
– Jaj, Oszkár. Jól áll neked ez a melankólia meg az érzékenység. Ami azt illeti, annak ellenére, hogy egészen megszoktalak, olykor igencsak meg tudsz lepni.
– Lulu, azt hiszem, nem érted. Ez nem rólunk szól. Hiszen sosem rólunk szól.
– Dehogynem értem, Oszkár. Túlságosan is értem.

kép: unsplash.com/ Abigail