Én már nagyon régen is hallottam, hogy a francia filmek jók. Örülök neki, gondoltam én akkor, és megnézett filmjeim legnagyobb hányadát továbbra is az amerikai vígjátékok tették ki. Aztán persze találkoztam az Amelie-vel, imádtam is, imádom azóta is. Eme csodaalkotás segítségével végre betekintést nyerhettem a francia filmek tüneményes, kreatív, rendkívül sajátos és bolondos világába. De a francia filmek továbbra sem foglaltak el kiemelt szerepet az életemben. Egészen addig, amíg néhány éve véletlenül rá nem bukkantam Az anyósom című zizzentségre, és ha addig nem is voltam eléggé pihent, akkor megtekintése után menthetetlenül azzá váltam, az tuti. Az egyik nagy kedvencem. (Megj.: azóta a fagyizókban a jobban vágyott ízt kérem utoljára, mert mi van, ha történik közben valami, és pont arra nem kerül majd sor?) Innentől kezdve folyamatosan bővült és bővül a francia filmek megnézett és megnézendő listája. Bár Az anyósom kiváló indítás volt, és eléggé megedzett, azóta is folyamatosan trenírozom magam a bolondosság-zizzentség-pihentség terén (bár akad, aki szerint már igazán nem kellene…). Láttam például a Szeress, ha mersz-t meg a Szeretni bolondulásig-ot, vagy a Az anyósom rendezőjének más zakkant műveit, illetve a Szabad szerdát és a Micsoda nők!-et is. A bolondság-faktor mindegyik esetben jócskán kiakadt.
Amelie csodálatos élete, Audrey Tautou
Egy idő után azt gondoltam, hogy ami a francia filmeket illeti, engem már nem érhet meglepetés. Kellőképpen fel vagyok vértezve, így hát jöhetnek nyugodtan az őrültségek, váratlan fordulatok, fondorlatok, alig várom őket
Na és akkor befigyelt a Szuper-Hipochonder című jézusomezmivoltdeimádom szösszenet. A férjem szemei az intro-nál tágra nyíltak, ez mi a szar, kérdezte, aztán kivonult a szobából. Én meg már akkor imádtam. Mármint a filmet is. Pedig fogalmam sem volt még arról, hogy mi vár rám az elkövetkezendő bő másfél órában. Ez a film egyszerre szívott le és töltött fel teljesen. Kár, hogy este néztem, mert napközben olyan széles vigyorral indultam volna neki befejezése után a városnak, hogy azt hiszem, rövid időn belül valamelyik pszichiátriai osztályon kötöttem volna ki a járókelőknek köszönhetően (illetve így mégiscsak jobb, hogy este néztem, és nem indultam el utána sehova…). Maga az alaphelyzet is sok humort és izgalmat sejtet: nem meglepő módon a főszereplő egy igazi hipochonder a legdurvább fajtából. Dany Boon kétségkívül a hibbantabb rendezők közé tartozik, iszonyúan pihent cucc elejétől a végéig, az utolsó kétharmadában szakadtam a nevetéstől. Csak három esetben ajánlom:
- ha erős idegzetű vagy
- nagyon, de nagyon pihent vagy (vagy mindkettő, rám csak az utóbbi jellemző)
- ha be vagy kissé állva
Semmilyen más esetben nem tudnád élvezni a Szuper-Hipochondert.
Valószínűleg jóval többen látták és szerették Dany Boon egy korábbi filmjét, az Isten hozott az Isten háta mögött-et. Számomra közel sem volt annyira pihent és humoros, mint a fentebb kifejtett jézusomezmivoltdeimádom tudatmódosító, de nagyon jó, ötletes és szerethető alkotás volt ez is. Az egész film alapja egy észak-franciaországi tájszólás (a sötömi - farnciául „ch’ti” vagy „chtimi”-), ami a magyar szikronnal nyilván veszít értékéből. Néhányan írták filmes fórumokon, hogy eredeti nyelven sokkal jobb, de gondolom, sokan vagyunk, akik nem, vagy nem úgy tudunk franciául. Mindenesetre szerintem igyekeztek a lehető legjobban megoldani ezt a kihívást, és fordítással együtt is elég humorosra sikerült. Mert a sötömiek olyanok, hogy például s helyett sz-t, sz helyett meg s-t ejtenek, ész tényleg végig így besélnek az egés film alatt, ész olyan savakat hasnálnak, amiket a déliek nem értenek. A résegesz jelenet pedig tényleg mindent vis.
Szóval mára menthetetlenül beleszerettem a francia filmekbe, amelyek két végletéért rajongok igazán. Egyrészt a totál hibbant, kissé szürreális változatokért, amelyekről ebben a bejegyzésben is szó esett. Másfelől a teljesen letisztult, természetes, hétköznapi csodákért, amelyek sokszor egy picit lassan csordogálnak, de mégis az egészen végighúzódik valamiféle bizsergető feszültség, és sokszor teljesen kiszámíthatatlan a befejezés (ilyen például a Tétova tangó, vagy a Mese a szerelemről ).
A Szuper-Hipochonder pedig a legpihentebb film (nem csak francia viszonylatban), amit valaha láttam.
Montmartre-i művészi hangulat
