Woody Allen filmjeinek rajongója vagyok, ám bajban lennék, ha egyetlen kedvencet kellene kiemelnem az eddig látott alkotásai közül. Azt viszont tudom, hogy A rádió aranykora (Radio Days, 1987) egészen különleges helyet foglal el a szívemben, és ettől a helytől egészen biztosan nem lesz megfosztva soha.

Woody Allen egyik specialitása egy adott korszak hangulatának kiváló ábrázolása, amelyet többek között tökéletes zenei aláfestéssel ér el. Ezt A rádió aranykorában még a tőle megszokottnál is profibban valósítja meg: itt a zene nem háttérül szolgál, hanem az emberek otthonaiban szól, az 1940-es évek elején. A film főszereplői is folyton a rádiót hallgatják, amelynek műsorai, zenéi színesebbé teszik és formálják mindennapjaikat. Egy zsidó családról van szó, amelynek három generációja (nagyszülők, három lánytestvér, akik közül kettőnek saját családja van gyerekekkel) él egy fedél alatt New York egyik külvárosi negyedében.  A családtagok kissé lükék, de nagyon is szerethetők, és – a nagyszülőket kivéve – igazi álmodozók. Álmaik között vannak egészen valóságosak, de ugyanakkor akadnak köztük elérhetetlen vágyak is: a rádiós sztárok luxuséletéről, Manhattan felkapott és elit szórakozóhelyeiről ábrándoznak.

- Csak egyszer vinnél el a Stork Clubba! (*)
- Oda zsidókat be se engednek. Se zsidókat, se négereket.
- Abe, gondold meg, ez egy szabad, demokratikus ország!
- Igen. Menj el a Minnie néger cselédjével a Stork Clubba, aztán majd mesélsz, hogy milyen volt.

"Tudod, ezek a szerelmi házasságok nem olyan régóta divatosak. Apuskáék az óhazában nem szerelemből nősültek. Ott a férfi azért nősült, mert kellett még egy igavonó."

 A rádióban bemondott hírek néha egészen banálisak és viccesek, máskor fájdalmasan tragikus eseményekről számolnak be, olykor pedig olyan fordulópontot közvetítenek, amely mindenki életére kihat.

"És egyáltalán ki az a Pearl Harbor?"

 A tökéletes hangulatábrázolás mellett az elképesztően hiteles és természetes színészi alakítások (Pl.: Dianne Wiest, Michael Tucker, Julie Kavner, Seth Green, Mia Farrow), illetve a könnyed, humoros párbeszédek is hozzájárulnak a film kiváló minőségéhez.

- Úgy drukkolok, hogy tényleg ő legyen a nagy Ő!
- Nem érnéd be egy kis ő-vel?
- Nem engedek az igényeimből!

Ráadásul az egész a kisiskolás Joe szemszögéből jelenik meg, a narrátor viszont már a felnőtt Joe, aki visszaemlékezik a gyerekkorára, a hangja pedig maga Woody Allen (magyarul Kern András). Aminek én mindezek mellett külön örülök, az, hogy Mia Farrow mellett egy rövid jelenet erejéig Diane Keatont is láthatjuk.

Talán vannak, akik azt gondolják, hogy A rádió aranykora gyakorlatilag semmiről sem szól, de szerintem nincs igazuk. Én bátran ajánlom azoknak is, akik ódzkodnak Woody Allen műveitől: a nézőknek csak annyi a dolguk, hogy belelazulnak a kanapéba és hagyják, hogy Woody Allen elrepítse őket az 1940-es évek New Yorkjába.

*: Stork Club: Manhattan ikonikus éjjeli klubja volt 1929 és 1965 között, híres és gazdag emberek kedvelt szórakozóhelye. 

További szuper Woody Allen filmekről írtam itt.

kép: pixabay.com