- Szerintem kétféle ember létezik.
- Férfi és nő?
- Nem. Illetve nem erre gondoltam.
- Te meg a többiek?
- Nem.
- Aki bír téged meg aki nem?
- Nem. Illetve nem erre gondoltam.
- Hanem mégis mire gondoltál?
- Hát arra, hogy vannak a megalkuvók meg a nem megalkuvók.
- Áh, tényleg! Ez lett volna a következő tippem.
- Ne bagatellizáld el! Ez komoly téma. Szóval vannak a megalkuvók, akik kénytelenek teljesen vagy legalább részben lemondani önmagukról a társas lét érdekében. És vannak a nem megalkuvók, akik nem mondanak le önmagukról, viszont ezért többnyire magánnyal fizetnek.
- Hát ez eléggé kategorikus és szélsőséges vélemény.
- Ez nem vélemény, ez így van! Aki közös életbe kezd valakivel, az előbb-utóbb megváltozik. Az - legalább részben - levedli a szuverenitását, szerepekbe bújik, hátralévő ideje pedig azzal telik, hogy ellátja a kötelességeit, és próbál megfelelni az elvárásoknak, miközben egyszerűen elveszti önmagát.
- Hiszen ez tök normális. Ha az ember valakivel vagy valakikkel egy közösséget alkot, akkor természetes, hogy alkalmazkodik ehhez a mihez. De az alkalmazkodás nem feltétlenül jelent megalkuvást is.

- Ja. Csakhogy az esetek többségében az ember belefullad ebbe a mibe. Nézz csak körül a környezetedben, nézz körül a világban! Az ember szarik a magánytól, ezért inkább párkapcsolatban él valakivel, illetve családot alapít. Ez igazán szuperül cseng, pedig az egész nem más, mint puszta illúzió. Hazugság! Érted? Az ember próbál megnyugodni, hogy így nem lesz magányos, miközben egy olyan rendszerben él, és olyan szerepeket vállal magára, amikhez valójában egyáltalán nem fűlik a foga. Szorongva lépi át az otthona küszöbét, mert jönnek a kurva basztatások, hogy már megint mit vagy épp mit nem csinált, és egyáltalán milyennek kellene lennie. És akkor megint belenyilall az a jól megszokott erősen fanyar és szúrós érzés, az a nem szűnő fájdalom és kétségbeesés, hogy az ember nem elég, hogy nem felel meg. Hogy nem érdemli meg a szeretetet. És hiába pipiskedik ott a nappaliban az a rohadt nagy felirat tele szívecskékkel, hogy HOME, mert attól az még sajnos nem otthon. Érted? Az nem igazi otthon, ahol az embernek szorongania kell, ahol nem lehet önmaga. Akkor már inkább a magány, mint ez!
- Igazad van. Ennél valóban jobb egyedül élni, ami nem biztos, hogy magány is egyben.
- Előbb-utóbb azzá válik, ha az illető kitart a nem megalkuvás mellett. De akkor is inkább választom ezt a magányt, amelyben legalább önmagam lehetek, mint a társas magányt.
- Azért csak légy óvatos! Ha valóban a szó szoros értelmében vett magányról beszélünk, akkor úgy vigyázz, hogy az a magány mérgező. Megmérgez, megbetegít, és akkor szintén átalakulsz, nem leszel többé önmagad, egyre csak távolodsz a szabad, önazonos léttől! Egyébként az ember nem feltétlenül a magánytól való rettegés miatt él párkapcsolatban, családban. Lehet, hogy megszeret valakit. Tudod, önmagáért, feltétel nélkül szeret valakit, akivel együttlétre, közös életre vágyik.
- Ja. Lehet, hogy így kezdődik. Illetve előfordul néha, hogy ez nem csupán illúzió, de idővel úgyis abba csap át, amit már az előbb kifejtettem.
- Tényleg eléggé szélsőségesen látod ezt az egészet. Nem gondolod, hogy emellett a kétféle embertípus és életvitel mellett meghúzódik egy harmadik is? Szóval a fekete meg a fehér között akad némi szürkeállomány is?
- Ha akad is, nem nálad, az tuti.
- Tudod, van az, amit már többen többféleképpen megfogalmaztak, de lényegében ugyanazt jelenti. Például Sartre azt mondja, hogy „Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő társaságában szabadabbnak érzed magad, mint amikor egyedül vagy.” Szabó T. Anna pedig azt, hogy „Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka.” Szóval nem gondolod, hogy létezik ez is? Az, amikor az ember szabadon, önazonosan létezhet egy kapcsolatban, egy családban? Amikor az otthon tényleg otthon, a szeretet pedig nincs feltételhez kötve?
- Ha van is ilyen, az nagyon ritka.
- Az tény. De létezik. Hidd el.
- Ja. Mindenesetre kibaszott nagy mázli kell hozzá.
- Meg bátorság.
- Mázli. Legfőképpen mázli. Rohadtuk irigylem azokat, akik így élnek.
- Én is.
- Hogy szakadna rájuk az ég…
- Jaj ne! Legalább rájuk ne, mert akkor csak a kalitka marad nekik is.

 képek: unsplash.com, felső. jr. Korpa, alsó: Jack Davies