– Már nem hiszek a sokszínűségben.
– De hát miért nem? Régen hittél benne.
– Igen, régen hittem, hogy a lehető legjobb dolog, amit tehetünk, az, hogy a sokszínű világot sokszínűnek látjuk, miközben egyetlen konkrét színt sem emelünk ki vastagon. Hiszen ez a sokszínűség olyan pezsgő, izgalmas, ingergazdag és élettel teli, hogy vétek lenne pusztán szürkének észlelni az egészet, gyávaságból, kényelemből vagy bármilyen okból kifolyólag, vagy ugyan észlelni a világ sokszínűségét, de egy adott szín – mondjuk a szürke – kivételével az összes többinek hátat fordítani.
– És most már nem hiszed, hogy ez vétek?
– De nem ám.
– Szóval a szürkét választod a színes helyett.
– Pontosan.
– De miért? Szerintem nincs igazad.
– Igazam van vagy sem, a dolgok így működnek. Nézd, régebben sokan hittek a sokszínűségben, igazán hitték, hogy a sokféle ember otthonra, békére talál benne. Csakhogy mégis kudarcot vallott ez az irány. Talán sokan inkább elvesztek, mint otthonra leltek ebben a színes világban, talán sehogy sem bírtak rábukkanni a saját színükre. Fogalmam sincs, hogy valójában mikor és hogyan romlott el ez az egész, de eléggé elromlott, és nagyon úgy fest, hogy sokan – akár önként, akár kényszerből vagy kényelemből – kezdenek ismét a szürkeségbe burkolózni.
– Igen, de ez nem jó, ez butaság!
– Butaság vagy sem, mindenesetre egyszerűbb. Képzeld el, hogy egy asztaltársaság tagja vagy, és te azt mondod, szürke. A mellett lévő is azt mondja, hogy szürke. A veled szemben lévő sűrűn bólogat, hogy igen, szürke. Aztán végül a nagy egyetértésben mindannyian egyszerre nyúltok a piátokért. Hát nem békés és egyszerű ez így? Minek túlcifrázni?
– Régen nem ezt gondoltad. Régen azt mondtad volna, hogy kék. Én erre azt vágtam volna rá, hogy piros, a harmadik meg azt, hogy fekete.
– Igen, aztán végül egy nagy veszekedés után mindenki sértetten és csalódottan távozott volna.
– Ja. Vagy egy tök izgalmasat dumáltunk volna. Na mindegy. De mondd csak, mit csinálnak a művészek a szürkeségben?
– Hát megfestik a tarkát. Azt hiszed, a szürkeség nem inspirál? Hát tévedsz. Ha szürkének látod a világot, akkor baromira tudsz fantáziálni a színesről. Különösen, ha művész vagy.
– Aha. Hát én jobban szeretem, ha a művészek a valóságból merítenek.
– Ugyan már, hiszen a művészet úgy ahogy van, illúzió.
– Ebbe most inkább ne menjünk bele. De ha már a valóságnál tartunk: szerinted valójában milyen a világ? Tényleg szürke, vagy csak te látod annak?
– Ez egy filozófiai kérdés. Az van, amit észlelünk vagy azt észleljük, ami van? Nos ezt a filozófusok is különbözőképpen látják.
– Én arra vagyok kíváncsi, hogy te hogy látod…
- Tudom, hogy a világ sokszínű, és én döntöttem úgy, hogy szürkének látom: ami nem az, azt vagy bepamacsolom szürkével, vagy figyelmen kívül hagyom. Így könnyebb és kényelmesebb, belefásultam a rikító színekbe, a zajba, a fenenagysosevolttoleranciába. Ráadásul meggyőződésem, hogy végül ez az egész fel fog robbanni.
– Vagyis ősrobbanással nyitottunk és valamiféle végrobbanással zárunk?
– Nem szó szerint, és nyilván nem lesz vége a világnak. De ezek a színes patronok fel fognak robbanni, és egyetlen színné keverednek össze. Valami egészen újjá, amely mindenki számára idegen lesz, de amelybe szépen lassan beleszokunk majd.
– Szerintem a világ mindig is sokszínű volt, és mindig is az lesz. Az meg, hogy ki hogy látja, egyéni dolog. De akkor azt gondolod, hogy jobb lett volna, ha Pleasantville világa fekete-fehér marad?
– Igen, most már azt gondolom.
– Mégis kiszínesedett és happy enddel végződött.
– Igen, a film. Mondtam, hogy a művészet csak illúzió.
– Nem szeretem azt, ahogyan mostanában gondolkodsz.
– Túl szürkének tartasz?
– Ami azt illeti, lehet.
– Hát sebaj. Lehet, hogy a jelen még a tiéd, de a jövő egészen biztosan az enyém lesz!

kép: unsplash.com/ Denise Johnson