Nem olyan régen – talán néhány hete, talán tegnap vagy pár órája – egy viszonylag fiatal angyalka, aki már kezdte otthonosan érezni magát ott, abban a világban, miközben nagyokat ugrándozott – nem akart ellustulni, ezért tudatosan szorította vissza a szárnyalást –, megpillantotta Istent. Ebben alapvetően semmi furcsa nem volt, legalábbis ott, abban a világban, ám az, hogy Istent egyedül látta, felettébb szokatlannak számított, hiszen az ottaniak kifejezetten keresik a társaságát. Az meg pláne meglepő volt, hogy Isten épp egy piros bársonydíványon nyújtózkodott. Az angyalka bátorságot vett magán és odacigánykerekezett hozzá.

– Nahát, helló! – köszöntötte Isten vidáman. – Mi járatban errefelé?
– Szerbusz, Isten! Én csak némi testmozgást végeztem, és közben megláttalak téged.
– Helyes-helyes. De ha azért jöttél, hogy engem is rávegyél erre az ugrabugrára, akkor bizony feleslegesen jöttél. Nincs az az isten, hogy én erről a kényelmes pamlagról most elmozduljak!
– Eszembe sem jutott ilyesmi. De ha már itt tartunk: hogy-hogy nincs semmi dolgod? Hiszen akkora ramazúri van odalent! A tapasztaltabbak azt mondják, sosem voltak még ekkora kalamajka szemtanúi.
– Talán igazuk van. Vagy talán ez is csak egy végtelenül ismétlődő érzés a jelennel kapcsolatban.
– Jó, de nem aggódsz, hogy valami nagy baj lesz? Hogy elszabadul a pokol?
– Hé, annyira már nem vagy új, szóval gondolom, feltűnt, hogy mi annyira nem szoktunk aggódni. Ezt az ínyencséget meghagyjuk az embereknek, és ők előszeretettel élnek is vele. Én amúgy sem vagyok egy aggódó típus. Egyszerűen nem olyan a természetem. Ami meg a pokol elszabadulását illeti…
– Ne haragudj, azt hiszem, túl tapintatlan voltam.
– Jaj, dehogy, isten ments, hogy píszík legyünk, hagyjuk ezt is nyugodtan az emberekre. A pokol, az a pokol és kész. Nálunk nincsenek kényes témák, hogyan is lehetnének, amikor az égadta világon – meg azon kívül is – mindent látunk? Szóval az a helyzet, hogy soha annyi átszellemült, szenvedélyes, buzgó erkölcscsősz nem járkált még a Földön, mint manapság. Ha valakik, hát ők igazán képesek volnának megakadályozni a pokol elszabadulását. Bár azzal még nekem is meg szokott gyűlni a bajom.
– Hát erről beszélek! Meg hiába játsszák a nagy erkölcscsőszt, valahogy az erkölcs mégis…
– Elillan a kezük közül?
– Hát igen. Tehát teljesen felesleges, amit csinálnak.
– Igen, de pszt! Nehogy elmondd nekik, mert még inkább felbőszítenéd őket! És az ég irgalmazzon erkölcsnek felbőszült csőszeitől!
– Valójában nem is lenne ehhez joguk. Hiszen ehhez csak neked van jogod!
– Valójában sok mindenhez nem lenne joguk, amihez csak nekem van jogom.
– És ez nem bosszant téged?
– Én nem vagyok az a bosszankodó típus. Egyszerűen nem olyan a természetem.
– De hát az ember istent játszik!
– Igen, sajnos.
– Na látod, mégis zavar a dolog!
– Igazából untat, méghozzá mérhetetlenül. Valamikor, nagyon régen izgalmasnak találtam, hogy az emberek az én bőrömbe akarnak bújni. Eleinte mulattatott a megannyi isteni játék, később viszont kezdett ellaposodni a dolog, nem észleltem már semmi újat, kirívót, egyedit ezekben a mesterkélt, egoista bohóckodásokban. Ráadásul soha nem láttam egyetlenegy igazán hiteles alakítást sem. Hiába azonosultak sokan a szereppel, végül mindig beletört a bicskájuk.
– Nem meglepő, hiszen annyira egyedi vagy, hogy kész csoda volna téged hitelesen eljátszani.
– Nem is lennék annyira egyedi, ha valaki hitelesen eljátszana, nem?
– Óh, hát a te kezed van a dologban!
– Nem mondom, részben talán igen, de azért drága színészeink tehetségtelensége is közrejátszik. Hát nem fura, hogy az ember az istenit vágyja, mert számára az a különleges, az Isten meg az emberit, mert számára meg az a különleges? Tudod, mit szeretek a legjobban? Ha az emberek azt gondolják valamiről, hogy valóságos csoda, miközben valójában nagyon is emberi. Mélyen emberi. Amikor azt hiszik, hogy az én kezem van a dologban, miközben ők tették azt a csodát. Nem mernek belegondolni abba, amibe még én is beleborzongok: abba, hogy mennyi hit és energia képes feszülni az emberi lényben.
– Úgy látom, nem viszed túlzásba az isteni beavatkozást.
– Valóban nem. Sok mindent bízok a véletlenre és az emberekre.
– De miért, ha egyszer mindenható vagy?
– Mindenható vagyok, igen, de nem vihetem túlzásba a mindenhatóságomat. Tudod, eléggé veszélyes lenne, ha mindig beavatkoznék, amikor épp nem tetszik valami. Egyrészt az emberek elkényelmesednének, nem fejlődnének, nem tanulnának a hibákból. Másrészt le kellene mondanom azokról az izgalmas és váratlan eseményekről, amelyeket ők idéznek elő. Szóval kissé monotonná válna az élet a Földön, és az senkinek sem lenne jó. Harmadrészt meg piszkosul sok melóval és irtó nagy felelősséggel járna. És amint látod, néha nekem is szükségem van a pihenésre, illetve arra, hogy csak szemléljem a földi történéseket.
– Aha, a meló meg a felelősség! Vagyis ezek neked sem annyira bejövősek.
– Én csak azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó átvállalni azt a felelősséget, amivel az emberek tartoznak a saját életükért, valamint a munkát, amit nekik kell vagy kellene elvégezniük. Nézd, te még ifjú angyal vagy, túlságosan érzékeny és fogékony mindenre, ami odalent zajlik, és ez nem is baj. De idővel majd rájössz, hogy néha jó, ha engedjük, hadd sodródjanak az emberi életek a maguk módján. Az embereknek is megvan a saját világuk, ahogy nekünk is megvan a sajátunk, és bár ez a kettő mindig kapcsolatban lesz egymással, soha nem keveredhet túlságosan össze.
– Oké, de most azért rendesen benne vannak a szarban.
– Hát igen, benne. De ígérem, ha kihúzzák magukat belőle, csapok egy nagy partyt a tiszteletükre.
– De mi van, ha nem sikerül megbirkózniuk vele?
– Akkor majd meglátom, hogy beavatkozom-e vagy sem. De ne izgulj, nem jön el az apokalipszis. Az emberek csodálatos lények, és én roppantul unatkoznék nélkülük.

kép: pixabay.com