Annyira lehúzzák a modern narratívák a XXI. századot, hogy végül én is kezdtem bedőlni a dolognak. A dolognak, hogy a világ sötét, és sötétségének csakis a világvége vethet véget. Kezdtem hinni abban, hogy akkor itt most semminek semmi értelme. Hogy hiába a napsütés, hiába az összes karamelles csoki meg Nutella, hiába Woody Allen istenien neurotikus humora, hiába az összes mosoly – meg műmosoly –, és végképp hiába az összes emberi gesztus, mert a világ rendíthetetlenül halad a vége felé.

Aztán szerencsére a járványhelyzet kijózanított, és rájöttem, hogy a XXI. századot lehúzó, romboló narratívák hamisak: elvetemültek fantáziájának torz szülöttjei, akik ezek által akarnak némi figyelmet kicsikarni az emberekből.

Valójában azonban nincs semmi baj. Azaz minden a legnagyobb rendben. Szerencsére. Meg – tuti, ami biztos – hála az égnek. A modern – vagy sokkal inkább posztmodern – ember köszöni szépen, de nagyon is tisztában van az igazi értékekkel.

És hogy hogyan világosodtam meg? Hát egyszerűen: nyitott szemmel kezdtem járni. Így észreveszek olyasmiket is, amik felett megvilágosodásom előtt elsiklottam. Például az alábbiakat:

- Az emberek nagyon is szociálisak. Azoknak, akik szerint a modern közösségek és családok atomizálódnak, a csoportok tagjai elmagányosodnak és elidegenednek egymástól, nincs igazuk. Hiszen az emberek igénylik a közösségi életet. Ezért aztán lelkesen, időt és fáradságot nem kímélve vetik bele magukat a minél több fős családi és baráti programok megszervezésébe és megvalósításába. Ma már a nyüzsgő, beszélgetésekkel teli találkozók offline világa sokkal trendibb, mint az online jelenlét, sőt a Netflix óriási kínálatát is simán maga alá gyűri.

- És nem csak a közösségi életről van szó. A posztmodern ember számára az egészség is nagyon fontos, testi és mentális téren egyaránt. Sem a Netflix, sem a tömérdek online tartalom nem tudja ma már felvenni a versenyt a friss levegőn töltött idővel. (Pedig bizonyos lehúzó narratívák ennek ellenkezőjét állítják.) Nem, ma már az emberek nem passzívak és nem puhányok, nem szeretnek a négy fal között punnyadni. Ha tehetik – azaz ha nincs szakadó eső és mínusz tíz fok –, valamelyik népszerű kirándulóhely felé veszik az irányt. (Logikus, hogy az ember a népszerű és népszerűtlen közül az előbbit választja.) Tényleg van abban valami megható és szívmelengető, amikor az ország fele a csodálatos Mátrában gyűlik össze. (Mi ez, ha nem a közösséghez való tartozás és a hazaszeretet kifejeződése?)

- A lehúzó, negatív narratívák azt is előszeretettel pufogtatják, hogy a mai fiatalok nem akarnak gyereket. Ez pedig megint csak hazugság. Lehet, hogy összerezzentek és felkapták a fejüket, amikor azt hallották, hogy a világ azoké, akik teleszülik. De az is lehet, hogy szimplán egy természetes vágyról van szó. Pontosan nem lehet tudni, mert ez ügyben még nem készültek megbízható társadalmi kutatások. Mindenesetre a lényeg, hogy a mai fiatalok nagyon is vágynak porontyokra. Ráadásul nekem úgy tűnik, a pasikat legalább annyira izgatja az utódnemzés, mint a nőket, ha nem jobban. Így aztán sok ifjú polgártárs nem hajlandó olyan kockázatokat vállalni, amelyek hátráltathatják a családalapításban – és bővítésben. Nem engedik például, hogy megszúrják őket. (Aki jót akar a másiknak, az nem szurkálja, hanem megöleli, rámosolyog vagy ilyesmi, nem?) Végtére is a védettség belülről fakad, illetve a dolgoknak először fejben kell eldőlniük, hogy aztán igazából is eldőlhessenek. A mai fiatalok nem hisznek semmiféle természeti meg természetfeletti erőben, meggyőződésük, hogy a sorsukat ők irányítják. Sőt ennek a szemléletnek valójában minden korosztályban akadnak hívei. Ez a szintű óvatosság, tudatosság és magabiztosság pedig minden kétséget kizáróan az érintettek előnyére válik.

Nos a fentiek alapján azt gondolom, hogy aggodalomra igazán semmi ok. A posztmodern ember észhez tért, és végre életre kelti az elavultnak hitt, ám mégis időtálló, valódi értékeket. Én ebben hiszek, mert ezt látom, nem vagyok hát hajlandó bedőlni az emberiséget és a világot sárba tipró, kifejezetten ártó meséknek.

kép: unsplash.com/ Chang Duong