– Megváltoztál!
– Tényleg?
– Nem az vagy, aki egykor voltál.
– De hát senki sem az, aki egykor volt.
– Jó, de te nagyon más vagy, mintha nem te lennél. Megváltoztál.
– Igazad van, maskarába bújtam.
– Miért tetted? Azért, hogy felhívd magadra a figyelmet?
– Azért tettem, hogy elvonjam magamról a figyelmet.
– De miért? Így olyan feltűnő vagy!
– Számodra talán igen, mert te láttál meztelenül, láttál igaznak, valóságosnak.
– Szerettelek úgy. Önmagad voltál. Mi volt a baj?
– Meztelen voltam. Ráfáztam.
– Kik bántottak?
– A maskarások.
– De mégis kik ők?
– Azok, akik rettegnek a pőreségtől, a nyers valóságtól. Akik az illúzió selyemfátylát borítják a világra, és aztán a finom-könnyed díszlet teremtette mesterséges színpadon tapsra várva tetszelegnek komfortos – vagy kevésbé komfortos – szerepükben. Ripacskodnak, hangzatos frázisokat puffogtatnak, drámai megnyilvánulásokkal bódítanak: játsszák a szerepet, amelyet megírtak nekik vagy amelyet ő maguk találtak ki. De valójában halvány lila gőzük sincs a dolgokról, vagy ha némi akad is, pont tojnak rá. Két cél vezérli őket: a lehető legnagyobb védettség és a lehető legnagyobb csodálat elnyerése. És tudod mi a szomorú? Az, hogy jó eséllyel meg is kapják ezeket.
– Ők azok, akik például könyveket égetnek?
– Csak ők képesek könyveket égetni.
– De mégis mi bajuk a valósággal?
– Rettegnek attól, amit az illúzió selyemfátyla eltakar, rettegnek annak tömény erejétől és kiszámíthatatlanságától, mert mindaz, ami a selyemfátyol alatt lapul, szarik az ő szabályaikra, az ő forgatókönyveikre, és ők bizony eléggé rosszul viselik, ha kicsúszik a kontroll a kezükből. Szeretnek istent játszani, és közben nem értik és nem érzik azt, ami annyira mélyen emberi és természetes, ami nem illeszkedik bele az ő színpadi játszmájukba. Ha valaki nem az általuk ismert szerepek valamelyikében mutatkozik előttük, hanem mondjuk meztelenül, önnön valójában, azzal nem tudnak mit kezdeni. Jó esetben csak ignorálják, de sokszor támadásba lendülnek, s könnyen sebet ejtenek a meztelenen.
– De hiszen már te is közéjük tartozol.
– Igen. Bár én valójában álmaskarás vagyok. Elvegyülök közöttük, játszom jelentéktelen statiszta szerepemet, és amikor elérkezik a tapsrend, már rég a függönyök mögött állok meredten. Talán gyáva vagyok, de eljött a pont, amikor már nem bírtam tovább. Sebezhető voltam, sebzetté váltam. Akkor még nem tudtam, hogy a maskara a külső támadásoktól megvédhet, de ott bent masszív anyaga durván súrolja a gyógyulatlan sebeket, véresre marja a testet. Ma már a legapróbb mozdulatnál is üvölteni tudnék.
– Akkor meg mire vársz? Szabadulj meg ettől a vacaktól, légy ismét régi önmagad!
– Megtehetném, persze. De az, amit ezúttal látnál a maskara alatt, már nem az a meztelenség volna, amelyért egykor szerettél, amelyért egykor a társaságomat kerested. Ami most ott belül rejtőzik, attól megrökönyödnél és talán el is menekülnél. Nem, annak már rég nincs köze ahhoz, aki egykor voltam. Tudod, azt hiszem, sokan vagyunk így. Gyávaságból vagy ostobaságból húztuk magunkra a maskarákat, de megfulladunk a szerepünkben. Ahhoz viszont, hogy újra maskarátlanul létezzünk a világban, már túl gyengék, túl sebzettek és talán túl közönyösek vagyunk.
– És mi lesz, ha a maskarások rájönnek erre?
– Akkor könnyedén megfoszthatnak a maskarámtól.
– És mi lesz, ha ez bekövetkezik?
– Akkor megsemmisülök.

kép: unsplash,com/ Julio Rionaldo