A Katalin utcába is úgy kezdtem bele, mint bármely más Szabó Magda regénybe: egyértelmű volt számomra, hogy szeretni fogom. Csakhogy már az első oldalak elolvasása után furcsa érzésem támadt.

Talán ezúttal egy kicsit megtörik ez az egyértelműség? Az érzéseim aztán változtak, ahogy haladtam könyvvel. Akadtak részek, amelyek nagyon erősen és mélyen hatottak, de az eddig tapasztalt Szabó Magda-egyértelműség valahogy mégsem valósult meg. A Katalin utcát nem tudtam úgy szeretni, mint a többi általam elolvasott Szabó Magda regényt.

Hogy miért ennyire vegyesek az érzéseim? Kezdjük az elején, azaz ott, hogy miről is szól a Katalin utca. A budai Katalin utcában három szomszédos ház lakói jó barátai egymásnak: összetartanak, a gyerekek együtt játszanak. Szabó Magda a három család tagjait tökéletes karakterábrázolással szerepelteti, precíz és plasztikus fogalmazásának köszönhetően megelevenedett előttem a Katalin utcai élet. A szereplőkkel együtt jártam egyik lakásból a másikba, tudtam, melyik hogyan van berendezve, jól ismertem a lakókat, hallottam az életneszeiket, beleláttam a gondolataikba. Egy kicsit Ulpius-ház hangulatom volt, amit egy csöppet sem bántam. Egy ideig úgy éreztem, hogy otthon vagyok a Katalin utcában. Az 1934 és 1968 között zajló történetnek valójában a négy gyerek a kulcsszereplője: Irén, Blanka, Bálint és Henriett. Ők a stabil oszlopai a Katalin utcai kerek egésznek, amely sorsát az ő egymáshoz fűződő viszonyaik határozzák meg. A négy fiatal egymáshoz fűződő viszonyait pedig nagyban alakítják a történelmi események.

Szerettem a Katalin utca életszerű ábrázolását, szerettem a kulcsszereplők gyerekkorát. Az 1934-es és 1944-es évek történései élnek a legerősebben bennem, az 1944-es év a mindent eldöntő legmeghatározóbb év. 1944 egyetlen pillanata dönt a négy kulcsszereplő további sorsáról, és azután a pillanat után kezd repedni az addig stabil kerek egész.

Szabó Magda titokzatossága - amit nagyon szeretek - persze ebben a művében is tetten érhető. A legutolsó állapottal indít, amelyből eleinte egy szót sem értettem. Ki kicsoda, miért olyan, amilyen, és miért kacsingatnak folyton át a budai oldalra? A történet fokozatosan bontakozik ki, a szöveget pedig átszövik Szabó Magda - tipikus - sejtelmes mondatai, amelyek valamilyen jövőbeli dologra utalnak, én pedig tisztában voltam azzal, hogy óriási jelentségük van. A sejtelmesség által kiváltott kíváncsiság és bizsergető izgalom valamennyire végig élt bennem, bár 1944 után egyre halványult.

Na tessék, ismét 1944-ben járok, pedig utána még eltelik 24 év. Lehet, hogy az volt az írónő célja, hogy az olvasó folyton visszatérjen ehhez az esztendőhöz? Amikor az 1944-es év eseményeit olvastam, átéltem azt a Szabó Magdás komplex érzelemvilágot, amely már ismerős volt számomra Az őzből, a Für Elise-ből vagy A Danaidából. Azt, amelyik a fájdalom, a keserűség, a félelem, a hiány, az elmúlás legmélyebb egyvelegét foglalja magába. Viszont már akkor is azt éreztem, és azóta is úgy érzem, hogy ennek végig meg kellett volna maradnia bennem, de 1944 után mégis szétesett és eltűnt. Ebben az évben nyilvánvalóvá válik, hogy soha semmi nem lesz már úgy, mint régen, hogy a gyerekek felnőttek, hogy később már csak halvány lenyomatai lesznek gyerekkori önmaguknak, hogy az idő múlása és a történelmi események végleg szétbomlasztják a Katalin utcai egységet. Szétesést valóban érzékeltem az 1944-et követő évek történéseinek olvasása közben, viszont szerintem a széteséssel járó egyre erősödő hiányt, űrt és fájdalmat is éreznem kellett volna. Ez azonban elmaradt, és tudom, hogy miért.

Nem vagyok egy földhözragadt ember. Filmekben és könyvekben különösen szeretem, ha valaki szabadjára engedi a fantáziáját, ha játszadozik a halál utáni világgal. Szabó Magda Katalin utcájával mégis az volt az egyetlen, ám mérvadó bajom, hogy haláluk után is szerepelteti a halottakat. Nemcsak az élők képzeletében élnek tovább, hanem közöttük járkálnak, amit ugyan az élők nem vesznek észre vagy nem akarnak tudomásul venni. Tényleg nyitott vagyok az ilyesmire, ezúttal viszont nem tetszett ez a megoldás. Úgy érzem, azok részek, amelyekben a túlvilág jelenik meg, illetve amelyekben a halottak az élők között lófrálnak, nem illenek bele a képbe. Ezek számomra teljesen szétütötték a történetet (nem a Katalin utcai egységet, hanem a regény egységét!), és azt hiszem, emiatt nem tudtam igazán komolyan venni mindazt, ami 1944 után következik. Különösen idegennek és távolinak hatott a legutolsó rész, amikor az egyik halott az ő gyerekkorához egészen hasonlókat lát a Katalin utcában.

Az idegenszerű, misztikus részek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam a Katalin utcát. Sőt egy kicsit örülök a váratlan tapasztalatoknak, amelyekre nem számítottam a kedvenc írónőmtől. Emellett biztos vagyok abban, hogy még nagyon sokáig emlékezni fogok a szereplőkre, a régi - vagyis az igazi - Katalin utcára, valamint a négy kulcsszereplő egymáshoz fűződő összetett és izgalmas kapcsolódásaira.

Végül néhány idézet a regényből:

"Senki se mondta meg nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát."

"Ültünk csendesen, mint két jó testvér, és ez volt az első pillanat az életemben, amikor megsejtettem, hogy a halottak nem halnak meg, és hogy aki egyszer valamikor valamilyen formában itt élt a földön, az elpusztíthatatlan […]"

"Kiment, s az a csend maradt utána, az a rossz csend, ami olyankor következik be, ha a magukra hagyottak nem értenek semmit."

 Szabó Magda 1990-ben

képek: Szabó Magda: wikipédia, könyv: saját