„Apám azt mesélte, születésem előtt azzal kereste a kenyerét, hogy szigonnyal legyekre vadászott. Meg is mutatta a szigonyt, és egy széttrancsírozott legyet.”

Ha egy könyv ezzel a két mondattal kezdődik, akkor könnyen előfordulhat, hogy az olvasó először elmosolyodik, majd nyel egyet, hogy biztosan akarja-e folytatni azt a művet, amely ennyire furán indul. És aztán természetesen folytatja, ha van egy csöppnyi esze. Vagy épp jól elment az esze.

Olivier Bourdeaut francia kortárs író regénye, a Merre jársz, Bojangles? pont ezzel a két mondattal kezdődik. Az olvasó pedig hamar megtapasztalja azt a játékosságot, huncutságot, humort, azt a különös, de nagyon is üdítő hangulatot, amely az egész történetet körbelengi.

Nem is annyira a regény, hanem sokkal inkább az abban szereplő család hívja különös játékra az olvasót. Különös, és meglehetősen kockázatos játékra. Azonban az az olvasó, aki az első mondatoknál nem hátrál meg, örömmel vállalja a kockázatot, és nagyon is megérti azt a férfit, aki szinte gondolkodás nélkül kötelezi el magát egy gyönyörű, bolondos nő mellett, mert jól tudja, hogy soha egy másodpercig nem fog unatkozni mellette.

A játékos hangulathoz az is hozzájárul, hogy a háromfős család történetét nagyrészt gyerekszemszögből (általános iskolás fiú) ismerjük meg. Az ő elbeszélését szakítják meg időközönként az apa dőlt betűs naplóbejegyzései. Ezek ugyan sokkal melankolikusabbak, mégis tökéletesen beleilleszkednek a könyv játékos-humoros stílusába. A férfi tisztában van a lehetséges nehézségekkel és veszélyekkel, mégis a felesége nyújtotta izgalmakat választja a sivár valóság helyett.

Na de miért is annyira különös ennek a családnak az élete? A csöppet sem hétköznapi hétköznapok miatt. A szülők nem járnak dolgozni, hanem koktéloznak, mulatnak, vendégeket fogadnak, táncolnak. Az apa mindennap más néven szólítja az anyát, az anya mindenkit magáz, még a saját gyerekét is, csak a csillagokat tegezi. Egész nap Nina Simone Mr. Bojangles című számát hallgatják, és jóindulatú hazugságokkal, mesékkel szórakoztatják egymást.

„Ha a valóság unalmas és szomorú, találjon ki nekem egy szép történetet; olyan jól hazudik, hogy kár lenne magunkat megfosztani a hazugságaitól!”

„A Mister Bojangles igazán bolond egy zene volt, szomorú és vidám egyszerre, és anyám is szomorú és vidám lett tőle. A Bojangles mindig sokáig tartott, de túl gyorsan ért véget, mire az anyám élénken tapsikolva felkiáltott: „Tegyük fel újra!" „

Olyan az egész könyv hangulata, mint a Mr. Bojangles: szomorú és vidám egszerre. Az olvasó mosolyog, bólogat és cinkosan kacsint, hogy igen, talán így kellene mindenkinek élnie, ekkora fantáziával és humorral, valamint ennyi kalanddal. Másfelől viszont csóválja a fejét, hogy nem lesz ez így jó, hogy nem lehet teljesen hátat fordítani a valóságnak, és csakis az illúziót választani. Márpedig ez a család ezt csinálja. Lenyűgöző az anya bohókás, élettel teli természete, lenyűgöző az apa támogatása és türelme, és az, hogy a haragnak még egy aprócska szikráját sem érzi soha, lenyűgöző, ahogy a gyerek egyenrangú félként vesz részt ebben az egészben. A befizetetlen csekkek egyre növekvő kupaca és a csúf és gonosz adóellenőr látogatása azonban már egyáltalán nem az.

Olyan ez, mintha az olvasó a Mr. Bojangles-re táncolna egy színes lufikkal teli bálteremben, aztán a zenét egyszer csak hangos pukkanás zavarná meg: a valóság kezdene beszivárogni a titkos réseken, és folyamatosan pukkasztaná ki a lufikat.

Vajon mikor fordul a játékos őrület (vagy őrült játék) komoly mentális zavarba? Van-e kiút, ha ez megtörténik? Tudja-e a család folytatni a megszokott életét? Illetve együtt tud-e élni a megváltozott körülményekkel? Lehet-e haragudni azokra a szülőkre, akiknek a gyereke azt kérdezi, hogy „Hogyan képes a többi gyerek arra, hogy az én szüleim nélkül éljen?” ? Elfogadható-e a szülők végső húzása? Megteremthető-e valóság és illúzió egészséges és élhető egyensúlya?

Olyan kérdések, amelyek egy részére a könyv ad választ, a többire pedig csakis az olvasó tud felelni. Mint ahogy például arra is, hogy ha szomszédban élne ez a család, ellene fordulna vagy szimpatizálna vele.

A Merre jársz, Bojangles? Olivier Bourdeaut első könyve (megjelenés Franciaországban: 2015, megjelenés Magyarországon: 2017), amely óriási nemzetközi sikert aratott. Nem is csoda, hiszen könnyed, minimalista stílusban ír meg egy édes-keserű történetet, az olvasó pedig teljesen átélheti mindazokat a szélsőséges érzelmeket, amelyek megjelennek a mindössze 160 oldalnyi kötetben.

Végül még két idézet a könyvből:

„Beállt félmeztelenül, pipával a szájában a nagy, aranycirádás tükör elé, amelynek egy fenséges masni trónolt a tetején, és jazz-zenére parányi súlyzókat emelgetett. Ezt úgy hívta „gym-tonik", mert időnként leállt, jó nagyot húzott a gin-tonikjából…”

„Kis barátom, van két embertípus, akit feltétlenül el kell kerülnöd az életben: a vegetáriánus és a kerékpárversenyző. A vegetáriánusokat azért, mert egy férfi, aki nem hajlandó megenni egy rostélyost, egészen biztosan kannibál volt előző életében. A kerékpárversenyzőket pedig azért, mert egy férfi, aki egy végbélkúpot húz a fejére és egy fluoreszkáló harisnyában durván érvényre juttatja a tökeit, miközben felfelé teker egy emelkedőn, egészen biztosan nem normális. És ha egy szép napon összefutnál egy vegetáriánus kerékpárversenyzővel, hallgass rám, fiam: lökd fel, hogy időt nyerj, fuss el gyorsan, és sokáig meg se állj!”

kép: saját