Felépítettünk magunknak egy tömény, komfortos, illúziókkal teli, rendezett, pihe-puha világot, és rettegtünk megválni tőle, ezért izzadt, görcsös ujjainkat belemélyesztettük illúzióink kellemesen langyos masszájába. Dönthettünk volna úgy is, hogy a valóságot választjuk, amely húsbavágó élményt ígért, és semmiféle mesebeli parádéval nem kecsegtetett. Na jó, azért egy kicsivel mégis. Ám az nekünk nem volt elég, mi többet akartunk, azaz inkább valami mást, érthető hát, hogy nekünk az illúzió kellett. (De azért az illúziók illúzió voltát és rettegésünket minden erőnkkel tagadtuk.) Csak az a gond, eljött az idő, amikor már nem számít, hogy mit akarunk. Amikor már nem választhatunk. Már csak a valóság maradt, már csak az ő forgatókönyve létezik, azt lapozgatjuk kétségbeesetten, izzadt, görcsös kezünkkel, keresve benne a szerepünket. Illúzióinkban mi játszottuk a főszerepet, és számtalan maskarában kényeztethettük az egónkat. A valóság azonban az álarc nélküli, csupasz valónkat követeli, az ő történetében legbelsőbb énünkkel, elrejtett, zsigeri érzéseinkkel kell dolgoznunk. Rettegésünk ezúttal nem a bőrünket csipkedi, mi pedig nem tudjuk csak úgy szemhunyással és ingerült legyintésekkel elhessegetni: már nem az illúzióinkat féltjük, mert azok már nincsenek. Rettegésünk ezúttal mélyről fakadó, uralkodó, bénító, újraéleszti bennünk őseink fájdalmait, félelmeit.

Hát ez van most. Egy kizsigerelt, végtelenül őrjöngő valósággal állunk szemben, amelynek zavaros forgatókönyvén még nem igazodunk ki. A befejezést sem találjuk, valószínűleg azért, mert azt még nincs megírva. Ez meg néhány kézzel írt, kiolvashatatlan széljegyzet arra utal, hogy még bármi lehet, tényleg bármi. Így hát nem tehetünk mást: radírozzuk a margók firkálmányait, bár nem tudjuk, mi a tartalmuk, és a helyükre saját ötleteinket jegyezzük fel. Jól olvashatóan. Hátha megihletjük a valóságot.

kép: unsplash.com/ Llanydd Lloyd