- Nem szeretek a halálról beszélni.
- Senki sem szeret róla beszélni. Illetve nagyon fiatalon, amikor a vég még olyan távolinak, misztikusnak, magasztosnak tűnik, akkor talán könnyebben és őszintébben merengünk róla. De később inkább kerüljük a témát, és ha szóba is kerül, csupán közhelyes gondolatokig merészkedünk.
- Ezt hogy érted? Mi az, ami közhelyes a halállal kapcsolatban?
- Hát például az, hogy a halál az élet része. Pedig pont hogy nem az, és ez a probléma. Meg az is, hogy azért félünk tőle, mert utána valami egészen ismeretlen jön, miközben semmi nem jön utána, és mi ettől a semmitől rettegünk, mert a semmi felfoghatatlan, a semmiről nem lehet beszélni. És ez rémisztő, persze, hogy az. Ezért inkább a fantáziánk vagy egy konkrét vallás segítségével elképzeljük a halálutániságot.
- Te sosem képzelted el a túlvilágot?
- Dehogyisnem. Voltam fiatal és éltem vallásos közegben, ahol szívesen beszélgettem mennyországról, pokolról és a purgatóriumtól. A legutóbbi tűnt a számomra reálisnak, és nagyon megnyugtató volt hinni abban, hogy létezik. Igazából még ma is szeretek arról fantáziálni, hogy a halálom után felhőkön ülve jófej angyalkákkal dőzsölök, hogy gyümölcsmagokat és szotyihéjat köpködünk le a Földre, és együtt röhögünk az embereken. De mindez csupán móka és képzelet, mert a túlvilág nem létezik.
"Az árnyékvilág remek hely, csak szegényes a vigalmi negyede." /Káprázatos holdvilág c. film/ (*)
- Szerinted. Sokak szerint meg igenis létezik. Sokak szerint képtelenség, hogy ez az egész mindenség csakis a földi létbe sűrűsödjön. Nem gondolod, hogy ők izgalmasabban állnak a dologhoz, mint mondjuk te?
- De, kétségkívül. Ne hidd, hogy nem irigylem azokat, akik őszintén hiszik, hogy a halál nem a vég. De tudod, akiket még jobban irigylek és tisztelek, azok, akik külső vallási-ideológiai kapaszkodó nélkül – vagy ennek a kapaszkodónak a saját személyükre faragott változatával – képesek megbékélni a halál tudatával. Ehhez ugyanis baromi nagy merészség és egy kihívásokkal teli, mély, belső fejlődési út végigjárása szükséges.
- Azt kérded, hiszek-e Istenben?
- Hiszel?
- 72 éves vagyok, végstádiumú rákos. Van választásom?
/A bíró c. film/
- Aha. Ha jól értelek, te még távol állsz ettől a fejlődési szinttől.
- Igen, távol állok, nem is kicsit. Egyelőre képtelen vagyok megbékélni a halállal, tiszta szívemből gyűlölöm és rettegek tőle. Számomra a halál egy gonosz kísértet, amely egyre pofátlanabb és nyilvánvalóbb módon lopakodik be az életünkben. Pontosan tudom, milyen a legkegyetlenebb halálfélelem sötét, levegőtlen leple alatt remegve vergődni: minden erőddel üvöltesz, amit csak a halál hall meg, mások beszédét viszont csak eltompult, érthetetlen hangokként érzékeled.
"A halálszorongást általánosságából fakadó elfogadottsága miatt időnként lebecsülik. Ugyan ki ne ismerné a halálfélelmet? Egy dolog azonban tudni a halálról általában, és összeszorított foggal borzongani párat; és megint más az, amikor csontig hatol az emberben saját halálának tudata. Az effajta tudatossággal járó rettegés ritkán, talán egyszer-kétszer jelenik meg az életben..." /Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek/
- Vagyis ilyenkor nagyon magányos az ember.
- Így van. Pedig előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy milyen a halálfélelem: a lehető legváratlanabb időpontban sújt le és döngöl a földbe, ez utóbbit persze csak átvitt értelemben. Remélhetőleg. Csak hát az van, hogy a maga nyers valójában beszélni a halálról tabu, érthető módon, hiszen a leggyilkosabb, leggyötrelmesebb téma. Mégis azt gondolom, hogy az egyik leghasznosabb és legkegyesebb gesztus önmagunkkal szemben, ha – legalább önmagunknak – megvalljuk a halállal kapcsolatos igaz gondolatainkat, még akkor is, ha amúgy nem szeretünk róla beszélni.
*: árnyékvilág: itt az a nem érzékelhető, nem látható világ, amelyben a halottak, a szellemek mozognak. Angolul az unseen world kifejezés hangzik el.
kép: unsplash.com/ Paolo Nicolello
