A terror a legterrorisztikusabban hangzó szó a legterrorisztikusabb jelentéssel. Kiszámíthatatlan, láthatatlan, váratlan és véres. Csak akkor kapom fel a fejem, ha megtörténik: akkor jön a megdöbbenés, a megrökönyödés, a kétségbeesés, a fájdalom. Ha megtörténik, a média suta és pökhendi módon próbálja a felfoghatatlant felfogható szenzációként közölni. Megállt a világ, gondolnám, de a világnak esze ágában sincs megállni, csupán folyamatosan változik. Természetes folyamat, csakhogy jelenleg fojtogat ez a természetes folyamat. Gyarmati Fanni írta Naplójában, hogy nem jó történelmi időket élni. Fanni szíve fájt Párizsért is a világháború elején.
Párizs miatt állt meg most Európa szíve néhány pillanatra, de aztán újraindultak lassú, tompa dobbanásai. Gyengén ver a szíve! Állapítják meg odafönn.
Elveszek a véleményáradatban. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza. Egyetértek mindenkivel és ellenkezem mindenkivel. Stabil, biztos gondolat, mintha védekezni akarnék, nehogy valaki nekem támadjon. Pajzs, mely mindentől megvéd…
Valaki az égiek közül kicsit összedörzsölt ujjai között, mintha csak a grafitot kenné szét a papíron. Vonalaim és színeim összefolytak, így egész hétvégén elmaszatolódva, sápadt bőrszínű valamiként bolyongok a lakásban, a piacon, a hipermarketben. A piacon valamiért erősen nekiindulnának a könnyeim, de én erősebb vagyok, visszatartom: nehogy tovább maszatoljanak. (Talán csípi a szemem valami, talán valaki egy rejtett zugban vöröshagymát pucol. Ha így van, hát nem akarom tudni, hol van az a rejtett zug.) Sápadt, bőrszínű maszlag vagyok, s ez a sápadt bőrszín csorog végig mindenen, aminek közelében járok, amihez hozzáérek.
Behunyom a szemem, magam elé képzelem Európa térképét, csakis egyedül Európát, önmagában. Figyelmen kívül akarom hagyni, hogy milyen kicsi a többihez képest. Európa halványan dereng, alig látom az országok határvonalait, túl vékonyak. Hallom az öreg kontinens szívét, halkan ver. Számolom a másodperceket a dobbanások között, aztán már inkább a dobbanásokat. Hozzáigazodik lassan az én szívem is, szúró fájdalmat érzek, de számolok tovább. Amíg szám számot követ, addig Európa szíve is ver, addig a mi szívünk is ver. Így van, mert még mindig számolok, nem merek leállni, valahogy olyan megnyugtató kiejteni mindig a következő számot. Aztán mégis belegabalyodok, meg is rettenek egy pillanatra. Magamhoz akarom ölelni a vén kontinenst, de félek, nem bírná ki. Hisz megmondták: gyenge a szíve. Előttem már Földgömb, forgatom ujjaimmal, nem tudom már nem meglátni, hogy milyen kicsi Európa. Fél tenyeremmel eltakarom, mintha ott sem lenne. Sápadt bőrszínű valami, még lélegzik.
Szeretem Európát. Itt születtem, európai vagyok. Biztonságos, stabil gondolatok helyett vállalom, hogy minden, ami itt történik, az jobban érint és jobban érdekel, mintha a világ többi részén történne. Sajnálom, hogy így működik a világ. Hogy katasztrofális állapotok uralkodnak Afrikában, Ázsiában, és rengeteg helyen, hogy számtalan háború dúl, hogy hányan halnak meg minden egyes másodpercben értelmetlenül, csupán azért, mert kicseszett hatalmi játszmák áldozatául estek. Fáj, hogy ilyen a világ, egy-egy hír hallatán megállok én is néha. Szolidaritok, együttérzek, persze ez vajmi kevés. De az én szívem nem végtelen, nem fér el benne minden.
Most nem fejezem ki szolidaritásomat, nem teszem ki a francia zászlót a profilképemre. Engem a szolidaritás kívülállóvá tesz: valami történik, ami engem is megérint, talán némi fájdalmat is érzek. Úristen, szörnyű, sajnálom, habogom. De most nem vagyok kívülálló. Európában történt valami, Európával történik valami. Valami, aminek én is részese vagyok, ami alól nem tudom kivonni magamat. Nemcsak Párizs, hanem sok minden, túlságosan sok minden. Féltem Európát, féltem az európai kultúrát. Féltem azt, ami az enyém is. Fáj Párizs, kurvára fáj, jobban, mint más. Ebbe most egy kicsit beledöglöttem (sokakkal együtt, valószínűleg).
Európa nincs jól, gyenge a szíve, mondják az égiek. Ki nem vigyázott rá, ki nem vigyáz rá? Kérdik tőlünk, földiektől.
Párizs, III. Sándor híd (Pont Alexandre III.)
