Mostanában nem valami trendi dolog hinni a halálban. Az ember nagyurat játszik, aki megszelídíti a halált: csillogó, fodros, fekete estélyibe bújtatja, hideg kezeire – melyektől kissé ő maga is megborzong - fekete kesztyűt húz, sápadt arcát kipirosítja, ajkát vérvörös rúzzsal festi ki, aztán alázatot színlelve karon fogja. Mintha nagy kegyesen megengedné ennek a rideg, gyámoltalan szépségnek, hogy társául szegődjön. Az ember (legyen férfi, vagy nő) arisztokratikusan kihúzza magát, és játszik. Megjátssza, hogy szembe mer nézni ezzel a különleges idegennel, hogy mer beszélni róla (sőt, akár vele!), hogy nem tesz úgy, mintha nem is lenne. Hiszen szegény teremtés nem tehet róla, hogy ennyire megbélyegezik, hogy neve hallatára sokakat valamiféle rémület vesz hatalmába. Vannak, akik úgy gondolták, hogy ezen mindenképpen változtatni kell. Ők nyilvánosan vállalják, hogy végig mernek vonulni a halállal egy bizonyos útszakaszon, hogy aztán eljuthassanak az odaátba, ahol csodás dolgok vannak, lágy zene szól, angyalokkal lehet táncolni. Majd amikor a lélek megunja a bulit, újabb testbe költözik, amellyel újrakezd egy teljesen más életet. Az ember elhiszi, hogy képes életet lehelni a halálba.
Ily módon pedig nincs is mitől félni. Az ember felmenti magát a félelem alól. Mert félni rendkívül kényelmetlen, zavaró és fárasztó dolog.
Néha én is így hiszem. Hiszek a lélek halhatatlanságában, hófehér, könnyed selyemruhába öltöztetem, hiszem, hogy a sok-sok élet súlyával együtt pehelykönnyű, hogy szabadságához kétség sem férhet. Izgalmasnak találom a reinkarnációt, és hiszem, hogy ennek tudatában az élet sokkal pozitívabb, szabadabb töltetűvé válik. Igen, néha így vagyok vele.
Máskor meg a halálban hiszek, a maga nyers, pőre valójában, giccses estélyi nélkül. Hiszem, hogy képes váratlanul előbukkanni a semmiből, hogy fekete, vékony hártyaként húzódik végig a dolgokon, légmentesen zár, addig ér el, ameddig csak akar, s minden, amit maga alá temet, az megsemmisül. Semmivé lesz. A semmit pedig nem lehet elképzelni, mert a semmi az tényleg semmi, és ha az ember mégis elképzeli, akkor az már nem semmi, hanem valami. A semmit egyszerűen nem lehet értelmezni, felfogni, azt meg főleg nem, hogy az ember maga is semmivé válik, ezért inkább igyekszik a halált átértelmezni a számára megfelelő módon. Néha nagyon természetesnek tűnik számomra, hogy ez így van, s bárki bármi mást gondol, tapasztal a dologgal kapcsolatban, a halhatatlanságról, a lélekvándorlásról, előző és következő életekről, mindaz csak a tudatalatti műve, nem több. Van, hogy megremegek, amikor ebbe belegondolok, és van, hogy nem. Ha így van, hát így van, s a következő levegővételt valami egészen különleges töltetűnek érzem.
Néha nagyon pofátlan és bátor tudok lenni, amikor a halálról van szó. Olykor nagyon jól esik kimondani, bele a másik szemébe, aki teljesen mást gondol róla, hogy a halál után nincs semmi, és kész. De tulajdonképpen, teljesen mindegy, hogy hogy van, mert be vagyok tőle szarva, mint az állat.
A halál akkor tud izgalmas lenni számomra, ha kellő távolságban érzem magamtól, amikor majdhogynem elérhetetlennek tűnik. Amint meglebegteti fekete fátylát előttem, akár az orromhoz hozzáérve (konkrét történés, vagy csupán gondolat, képzelgés által), megdermedek. Hess-hess! Kiabálnám neki, de hang ilyenkor nem jön ki a torkomon. Megszeppenve összehúzom hát magam, és görcsösen kapaszkodom az életembe.
Néhány napja hallottam Röhrig Gézától, hogy nem tudja elfogadni a halált. Valahogy megértem.
Én nem tudok teljesen állást foglalni és véglegesen dönteni, hogy hogy vagyok a halállal. Egyetlen egy dolog biztos: iszonyúan félek tőle. De ez a félelem nem állandó és nem azonos erősségű. Valamikor nyugalomba csap át, és van, hogy a jelent felbecsülhetetlenné fokozza.
