Nem normális, hogy ilyen hirtelen jön. A lehűlés. Durván fúj a szél és fázom, panaszkodom az időnek. De hát mi a francot akarsz? Kérdezhetné az joggal, mert tegnap még az volt a bajom, hogy megsülök. Lehet, meg is kérdezi, de én épp nagyon didergek, s nem hallom. Ezt nem, csak azt. De attól a szó is belém fagy.

Nem úgy volt, hogy a kiváltságosok nem halnak meg? (Mindenkinek vannak kiváltságosai, mindenki valakinek a kiváltságosa, s ő sok mindenkinek a kiváltságosa).

De hát mi a francot képzelsz? Hallom tisztán a halált, mert közben a lehűlés jéghideggé hűlt, s a jéghidegben valahogy minden kikristályosodik, már nincs homály, nincs többé köd, éles határvonalak bökik ki a szemem. Határvonalak életek és halálok között. S ha kibökik a szemem, akkor sem lehet mentségem, kifogásom, hogy nem látom tisztán, nem fogom fel, mi történik. Pedig nem akarom felfogni.

Nincsenek kiváltságosok! Röhög fel a halál. Nem látod? Kérdi ingerülten (görcsös bizonyítási vágy, hogy neki van igaza?), aztán Nizza, majd Ankara és Isztambul felé fordítja a fejem, pedig még fel sem ocsúdtam az Esterházyból. Fel is nevetek majdnem, hogy hiszen belőle sosem fogok felocsúdni, mert tulajdonképpen nem is akarok.

Persze nem nevetek, fagytól merev ajkam hosszú időre összetapad. Viszont megpillantom a halál ujját, azt, amelyikkel határozottan a dél-nyugati, majd dél-keleti irányba mutat, érdes, akaratos, sokat élt (!) ujj. (Nem jövök rá, hogy direkt villantja-e meg előttem, hogy rám ijesszen, vagy csupán véletlenül látom meg azt, amit nagyon nem kéne, nem szabadna meglátnom?) Aztán a többi, ökölbe szorított ujja is kezd kiegyenesedni, már az egész tenyerét látom, fekete, vékonyszálú háló feszül rá, váj bele a húsába, követni kezdem az egyik földdel teli ránc vonalát. Félnem kellene talán (hiszen túl közel van…), de ebben a jéghidegben az sem megy, ilyenkor összerezzenni sem lehet olyan egyszerűen. Helyette düh és kíváncsiság kavarog bennem. Vajon mióta lehet ott az a ránc? És mióta van tele földdel?

Mosom kezeimet! Szólal meg, mielőtt én megszólalhatnék.

Mosod a francokat! Nem mosod, láttam! Kezd túl sok lenni a 24 órára jutó rendkívüli hírek száma! Törne fel belőlem, ha nem lennének még mindig belém fagyva a szavak, de egyre többen sorakoznak odabent, fagyos, mozdulatlan állapotban.

Persze a halálnak nyilván akad egy hiperextra röntgen kütyüje, amellyel képes átvilágítani, s így a gyülekező szavak, gondolatok is lelepleződnek előtte.

Reagál is, pedig nem kérem rá (nem akarom hallani, amit mond?): sem a terrortámadásról, sem a puccskísérletről nem ő tehet, ezeket mi emberek idéztük elő, mi több, az Esterházy hasnyálmirigyének rákjához, s annak állapotához sem volt soha köze.

Ő akkor jön, amikor hívják, és hát most éppen sokat hívták…

A fene essen bele, hát én tanítsam meg a halált arra, hogy nem kell mindig szót fogadni? S különben is, ki a szar hívta az Esterházyhoz, Nizzába, Törökországba meg egyáltalán bárhova, ahol ártatlan életek szűnnek meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra?

Ő nem tudja, csak a hangot hallja, s ha a hang hívja, akkor jön.

Milyen egyszerű szabályok alapján működik ez a halál…  Vajon van sejtése arról, milyen az, amikor az ember fejében kb. 1000 féle hang zúg, mindegyik másképp, és mindegyik mást mond? Ha mond, mert van, amelyik éppen üvölt? S van, amelyik némasága az óriási hangzavarnál is fülsüketítőbb?

Kérdeznék még a haláltól. Érdekelne például a tenyerén látott ráncok története, érdekelne az erőteljes földszag, amit a közelében érzek. Meg hogy miért földes a keze, miért nem mossa (mert nem mossa, láttam, akármit is mond ő)? Érdekelne, hogy vajon meddig terjed az én felelősségem? És mit lehet (ha lehet) tenni, hogy az emberi frusztráció, a hatalomvágy, a szeretethiány (mert ez az alapja az egésznek…) ne öltsön akkora méreteket, ne legyenek egyre durvább, elviselhetetlenebb, és a pusztulás felé haladó következményei? És azért mit lehet tenni, hogy a ráknak meg egyéb betegségnek ne legyen egyre több áldozata? És mit lehet egyáltalán tenni a halál ellen?

Persze tudom, hogy a halál túl egyszerűen működik ahhoz, hogy ilyesmikről csevegjek vele. Meg amúgy sem válaszolna. Ezekre biztos nem, pedig eddig járt a szája rendesen. Mostanra viszont elnémult, és már a közelségét sem érzem. Lehet, hogy ezekbe a napokba ő is belefáradt?

Kinyitom az ablakot, beleszívok a levegőbe, érzem az eső által fellazított föld illatát. Már épp kezdek megnyugodni, amikor eszembe jut: lehet, hogy a halál túrt bele, és az eső csak azért van, hogy moshassa a kezeit.

képek forrása: unsplash.com, pixabay.com