Egyszer megkérdezted tőlem, hogy mikor találkoztam először az elmúlással. Nagyon furcsán nézhettem rád, mert felnevettél. Nekem még soha senki nem említette, hogy az elmúlással találkozni szokás. Az csak úgy egyszerűen van, nem? Áh, sunyi kis dög az, válaszoltad. Jó sokáig meghúzza magát valami titokzatos helyen, mintha nem is létezne. Aztán hirtelen, irgalmatlan vehemenciával robban be az életedbe, mintha mindent le akarna tarolni. Te bepánikolsz, kezeddel eltakarod a szemedet, hogy ne is láss semmit. De nem bírod sokáig, és csak kikukucskálsz az ujjaid közötti résen. Észreveszed, hogy alig változott valami. Épp csak egy virágcserép mozdult el kissé az ablakban. Mégsem tudsz megnyugodni. Néhány milliméternyi változás nem zavart még annyira soha, mint most. Próbálod magad győzködni, hogy hiszen nem sok az, szinte semmi. Ám innentől kezdve akárhányszor lehunyod a szemed, hallani fogod, ahogy a virágcserép arrébb csúszik. Később aztán megbékélsz ezzel is, sőt örülni fogsz a tompa hangnak. Csak nehogy zajosabb legyen! Csak nehogy leessen az ablakpárkányról! Még ne… Aztán még később már lehet, hogy azt is várni fogod. Hogy lepottyanjon és darabokra törjön, miközben előtte ott a végtelen. Az a sokszínű végtelen, amit te sem tudsz magadhoz ölelni, mert az ablakpárkány széléről nincs tovább.
Te, és nem lehet, hogy abban a cserépben virág is van? Kérdeztem.
Dehogyis nem. Némelyikben van az is. S ha a szobából figyeljük meg, olyan, mintha teljesen beleilleszkedett volna a végtelenbe, de ez csak illúzió. A cseréppel együtt eltűnik az is. Hát így szórakozik velünk az elmúlás. Érintésnyi közelségbe hozza a végtelent, élvezi a sóvárgásainkat, aztán amikor kedve van, lecsap ránk.
Úgy pillantottam rád, mint aki semmit nem ért az egészből. Arcizmaim remegni kezdtek, és ha hangok tudtak volna kijönni a számon, azt a tartalmat formálták volna, hogy az én virágcserepem már egyre inkább közeledik a peremhez. Van benne virág, kék nefelejcs, kis bájos szirmaival integet feléd, hátat fordítva az elmúlásnak és a végtelennek. Teleszívja magát a pillantásaiddal, a mosolyoddal, sóhajaiddal, szavaiddal, hogy majd amikor itt lesz az idő, ne koppanjon akkorát, mintha üres lenne.
