Kuporog a halál a párkányon: teát kortyol, s réveteg tekintete a meggyújtott gyertyák lángjai között ringatózik. Ő tudja egyedül mindegyikről, hogy kiért ég. Bizalmas információk, amelyeket nem adna ki semmi pénzért. A halált nem lehet csak úgy megvesztegetni! Pedig sokan akarják tudni, hogy kiknek az emlékét őrzik a gyertyák. Az összesről tudni akarják. Az emberek telhetetlenek, mindent tudni akarnak. Régebben mesélte nekem, hogy állandóan faggatóznak. Ez kié? Az kié? Nem hagyják nyugodni. Az ember nem hagyja nyugodni a halált, így aztán ő sem hagyja nyugodni az embert… Én nem kérdezek, kevés láng érint engem, a többi csak az összkép szempontjából érdekel. Ezekben a napokban a sok-sok égő gyertya a kollektív intimitás hangulatát idézi fel bennem. Amikor először használtam ezt a kifejezést, a halál felnevetett, és azt kérdezte, hogy mi a szösz az a kollektív intimitás. Hát ez az egész, válaszoltam, ami október végén, november elején tapasztalható. A gyertyagyújtás, az emlékezés, a csend, a meghittség, a misztikus légkör. Hogy ilyenkor egy kicsit elmosódnak a határok a különböző világok között, megnyílnak a kapuk, és szabad az átjárás: innen oda, onnan ide. Olyan ez, mintha egy végtelennek tűnő térben lennénk mindannyian. Mindannyian, akik voltunk, vagyunk és leszünk. A halál nem mondott semmit. Hallgatott, de elcsíptem egy bajsza alatt megeresztett halvány mosolyt. Hogy mit jelenthetett, azt azóta sem tudom.
A szoba melegében bámulom most a halált, akár aggódhatnék is érte, hogy vajon nem fázik-e odakint a párkányon ücsörögve. Talán már a teája is rég kihűlt... De a halál sohasem fázik. Hallom a földet, ahogy felsóhajt. Mázlista! Rám érti, tudom. Hogy mázlista vagyok, mert kevés gyertyalánghoz van közöm. Alapvetően mindegyikhez van közöm (épp az előbbi kollektív intimitás elméletem miatt), csak kevés érint valóban közvetlenül. Mázlista, hallom megint a föld sóhaját – mintha meg sem hallotta volna helyreigazításomat -, mert ő aztán minden halált megérez. Pontosabban: őt minden halál érinti. Közvetlenül! Horkan fel, ezek szerint mégis hallott mindent. A párkányon gubbasztó halál a föld felé fordul, hogy csillapítsa kicsit annak felborzolt kedélyeit. Én megkönnyebbülve lélegzem fel, hogy végre hátat fordított nekem. Ám ez a felszabadult állapot pechemre nem tart soká. A halál már megint az én ablakomra tapad, rám mereszti szemét, majd magához int. Illetve nem engem, hanem az időmet, de nekem ez is bőven elég ahhoz, hogy halálra rémüljek. Az időm a halállal tárgyal. Fogalmam sincs, hogy miről, nem hallom őket, pedig próbálok nagyon fülelni. Ez sem tart sokáig, az időm visszatér hozzám, magához ölel, hogy érezzem: még van, még vagyok. Ne félj, a jelen a miénk, menjünk táncolni, suttogja olyan békésen, mintha valami keleti bölcs lenne. Meghallom a zenét, és tudom, hogy ez jó, mert sokáig süket voltam. Próbálom felvenni a ritmust, de még mindig rémült és feszült vagyok. A halál le sem veszi rólam éles tekintetét, úgy látszik, megunta a gyertyákat. Neki mindegy, hogy rettegek vagy sem, de az időmnek nem, hogy jelen vagyok-e vagy sem. Ez jut eszembe hirtelen, az időm rám mosolyog, én egészen belejövök a ritmusba, pedig tudom, hogy a halál nem mozdul a párkányról. Hogy dolgunk van egymással, és engem egyre több gyertyaláng fog érinteni.
