Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is. Sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat neve: Akarok beszélni róla.

Feldmár sok érdekes dolgot mond a fájdalommal kapcsolatban is. Az alábbiakban három fő pontban foglalom össze ezeket. Ebben a bejegyzésben az első kettőről írok.

1)  Feldmár rájött arra, hogy amikor a gyerekeknek fáj valamijük, akkor nagyon félnek.

„… abban a pillanatban, amikor valami fáj, mélyen, talán tudat alatt attól félünk, hogy meghalunk. Ilyenkor tudjuk, hogy annyira kiszolgáltatottak vagyunk, hogy most bármi megtörténhet velünk.” Éppen ezért nagyon fontos lenne, hogy a szülő és/vagy az orvos komolyan vegye ezt a fájdalmat. Hogy alaposan megvizsgálja a keletkezett sebet, stb.. Ha valóban nincs nagy baj, akkor nézzen bele a szemébe, és mondja el neki, hogy ez most nem komoly, kicsit fájni fog, de meg fog gyógyulni. Ha ez így történik, akkor a gyerek megnyugszik, hogy nem fog meghalni, és a fájdalom szubjektív érzete csökkenni fog.

Szerintem ez felnőttkorban is igaz, hiszen a felnőtt ember is nagyon meg tud ijedni, ha valamije megfájdul. Kétségbeesve bújja a netet, felállítja a végzetes kimenetelű diagnózist, és közli a környezetével, hogy valószínűleg már csak néhány hónapja van hátra. Vagy legyint egyet, hogy áh, tegnap is fájt, de túléltem, majdcsak elmúlik… És közben sajnos sokan nem mennek el orvoshoz. Igaz, hogy sok esetben a szakemberek sem végeznek alapos munkát, és nem képesek a csodákra, de azért mégis egy hozzáértő felkeresése lenne a legjobb megoldás.

De az ember fél, és felnőttkorban talán még jobban. Fél hallani azt, hogy most tényleg meghalhat. Mert ahogy idősödik, úgy az egyre többféle fájdalom és betegség miatt egyre több esély van erre.

„Rettenetesen fontos tehát az, hogy tudjuk, minden fájdalom fölveti a halál, a kiszolgáltatottság kérdését. A legkisebb fájdalom is.”

Tényleg fáj a fejem...

 2)  A tudatállapotok szivárványának egyik, számomra legfontosabb gondolata - amely szorosan összefügg a fentiekkel - az, hogy a fájdalom mindig valódi. Vagyis nincs elképzelt fájdalom.

Feldmár szerint az egyik leghülyébb dolog az, amikor a páciens elmondja, hogy hol és milyen fájdalmat érez, az orvos pedig lazán közli, hogy nem is fáj az annyira vagy talán nem is fáj.

És nincs igaza? Érdemes elképzelni a szitut. Pl. hogy a pácienssel szemben áll egy magas, fehér köpenyes valaki, aki magabiztosan dünnyögi neki, hogy higgye már el kedves uram/hölgyem, hogy magának semmije sem fáj… És ez nemcsak orvos-páciens esetben üt nagyot, hanem például bármilyen magánéleti (szülő-gyerek, férj-feleség, férfi-nő, stb.) viszonyban, vagy akár állam és nép kapcsolatában is. (Big Brother is watching you…És persze mindent jobban tud rólad. Nálad.)

De visszatérve a fájdalomra, és szorosan a témánál maradva: Feldmár szerint nagyon fontos, hogy azok, akik olyan emberekkel dolgoznak, akiknek fájdalmaik vannak, fogadják el, hogy amit ők a fájdalmukról állítanak, az igaz.

„… a legrosszabb, amit tehetünk valakivel, akinek fájdalma van, hogy nem fogadjuk el a fájdalmát úgy, ahogy ő azt nekünk elmondja.”

Megborzongtam, amikor ezt olvastam, mert azt hiszem, ez nagyon, de nagyon gyakori jelenség a világban. És persze nemcsak szakemberekre, nemcsak orvosokra, hanem barátokra, rokonokra, az egy fedél alatt élőkre is jellemző. Mindenki viszonyult már így hozzá közel álló személyhez, ebben biztos vagyok. Jobb esetben csak ritkán, rosszabb esetben egészen gyakran, vagy szinte mindig. Jaj drágám, ne nyafogj már, egy kis fejfájás az semmi!

Ez pedig egészen ijesztő. Hogy az ember a hozzá legközelebb állót sem veszi komolyan. Semmibe veszi a szavait, az érzéseit. Valószínűleg részben azért, mert nem akarja őt gyengének látni, nem akarja tudomásul venni a szenvedését. A másik kiszolgáltatottságát látni és a saját tehetetlenségünkkel szembesülni nem könnyű. Pedig az már nagy segítség lenne, ha komolyan vennénk a másikat. De hát az én-ideálnak semmije sem fájhat!  Valóban, az ideális éneknek a tökéletesség a dolguk, nem az érzelmek kimutatása (lsd.: Ideális én vs. reális én 1.). Az idióta ideális énképek miatt az ember sokszor a saját fájdalmát sem képes elfogadni, inkább hőst (vagyis inkább mártírt) játszik, és persze mások fájdalmát sem szívesen veszi tudomásul.

Könnyű elengedni a fülünk mellett azt, amikor valaki fejfájásra, vagy fogfájásra panaszkodik. Mert arról az emberek többsége megfeledkezik, hogy amikor ő van hasonló helyzetben, majd’ megbolondul a fájdalomtól.

Feldmár is ír arról, hogy a fájdalom nagyon beszűkíti a tudatot, és amíg tart, addig csak kínkeservesen vagyunk képesek bármi másra fordítani a figyelmünket. A sok és erős fájdalom megbénítja az ember képzeletét is, jó gyógyír, ha valamilyen ihlet hatására ismét beindul a fantázia. Azt is megjegyzi, hogy a fájdalom nagyon személyes és szubjektív, ezért valóban nehéz elmagyarázni másoknak, hogy pontosan mit is érezünk. Tehát az orvosoknak például nagyon oda kell(ene) figyelniük a páciens szavaira, a tőle elhangzó legapróbb részletekre is.

Azon gondolkodom most, hogy érzelmi manipuláció/zsarolás esetén lehet-e valódi fájdalomról beszélni? Illetve létezik-e beképzelt fájdalom? (Annak ellenére, hogy Feldmár szerint nem.)

Például ha egy kisgyerek nagyon jól tudja, hogy az anyukája elhiszi neki, hogy valóban fáj a hasa, ha ő azt állítja, akkor néha képes ezzel visszaélni. Olyankor is előjön ezzel, amikor igazából nem fáj semmije (vagy kevésbé fáj), csak így akar megúszni valamit, vagy egyszerűen azt szeretné, hogy foglalkozzanak vele.

Sőt, a felnőttek is nagyon ügyesen ki tudják játszani ezt a kártyát. Most ne, mert fáj a fejem. Most nem bírok csinálni semmit, mert fáj a derekam. Egészen addig, amíg alaposabban meg nem ismerik egymást. Mert akkor vagy megtanulják a másik érzelmi zsarolásait és manipulációit kezelni, vagy belemennek a játszmába, miközben nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a másik kamuzik.

De a kérdés az, hogy az előzőek esetében van-e valódi fájdalom?

Lehet, hogy egyszerűen csak igazat akarok adni Feldmárnak, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni azt, hogy az ember (legyen gyerek vagy felnőtt) azt állítja, hogy fáj valamije, miközben egyáltalán nem fáj semmije. Mert szerintem az ilyen esetekben is van némi fájdalom, maximum nem olyan erős, mint ahogy azt a viselője mondja. Vagyis lehet, hogy attól még meg tudná csinálni azt a dolgot, amit épp ezáltal akar megúszni, vagy egyszerűen az enyhe (vagy nem enyhe) fájdalmat kihasználva akarja felhívni magára a másik figyelmét.

Nem hiszem, hogy egy gyerek, aki teljesen jól érzi magát a bőrében, egyszer csak kitalálja, hogy fáj a hasa (vagy bármije). Felnőttkorban meg ritkán van úgy, hogy épp nem fáj semmi. Mert most egy kicsit a derekam fáj, holnap a szemem a sok gépezéstől, aztán meg természetesen a fejem. És ezek valóban nem kitalált fájdalmak, még ha jórészt nem is olyan vészesek. Igaz, érdemes (lenne) komolyan venni őket.

Eleinte ezzel az érzelmi manipulációs dologgal rá akartam cáfolni arra, hogy minden fájdalom valódi, de igazából nem tudok. Mert a fájdalomra építő érzelmi manipulációk mögött is meghúzódik valamilyen fájdalom. Ha nem is fizikai, de lelki mindenképp. Hiszen ha az ember ilyesmire kényszerül, az azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy ott van egy erős lelki diszkomfort érzés.

Szóval szerintem is az van, hogy ha az ember azt érzi, hogy fáj valamije, az valóban fáj, nem csak úgy beképzeli magának. Esetleg lehetséges, hogy rágörcsöl és felnagyítja a dolgot, vagy valóban érzelmi zsarolásra használja.

(Megj.: Ha jól emlékszem, Feldmár főleg az orvos-páciens viszonyról írt. A magánéleti példák az én gondolataim.)

képek: pixabay.com