2017. április 04. írta: Imre Bea

A Gátponton túl

Egy bizonyos pont. Ez a kifejezés kering bennem egy ideje, és most már kezdek rájönni, hogy miért. Egy pont, ami inkább jelent egy bizonyos határt, de én továbbra is pontnak hívom, mert így jön zsigerből. Meg az ember hajlamos lebecsülni a pontokat, hiszen azok valójában csak amolyan nagyon apró kis szöszök, amelyekkel szinte nem is érdemes foglalkozni. De nem, ez totál nem igaz, mert ugyan tényleg apró kis micsodák, mégis a pici, számunkra alig felfogható kiterjedésük nagyon sok mindent tartalmaz.

Szóval ez a bizonyos pont az én gátpontom. A Gátpont, nagybetűvel. Egy bolt sorai között bolyongva jövök rá, hogy ez a pont létezik, és bennem van (valamint könnyen lehet, hogy mindenkiben). Azonban az életem 99,99999 %-ában nem érem el ezt a pontot. Ez nem is baj, mert az élet így élhető, így felfogható, így realizálható és érezhető igazán. A Gátpont alatt rengeteg félelem, szorongás, gátlás sűrűsödik, valamint érzelmek sokasága létezik, köztük elégedett, örömteli pillanatok, igazi szabadsághoz közeli állapotok, és ezek mellé friss tapasztalatok, újabb és újabb lelki-, és tudatállapotok kúsznak be folyamatosan. Ilyen az élet, és ez jól is van így. Viszont ha elérem a Gátpontot, akkor valamiféle centrifugális erő kitépi belőlem azt a gátlásokkal és más érzelmekkel teli állapotot, amelyben többnyire létezni szoktam.

A tudatalattim mindig is tudta, hogy létezik ez a Gátpont, és immár én is tudatában vagyok. Valamint tudom azt is, hogy a Gátpont feletti tudatállapot megtapasztalásához tulajdonképpen nem is szükséges holmi nagy és bonyolult dolog. A következők jutnak eszembe ezzel kapcsolatban:

Például gyerekkoromban, amikor fogócskát játszottunk, nagyon bele tudtam élni magam a dologba, tombolt bennem az adrenalin, az izgalom és a félelem is, hogy úristen, nehogy elkapjanak. Úgy futottam, mintha az életemért futnék. (Igaz, ez így sem jelentett túl gyors futást, de legalább annál nagyobb volt az izgalom.) Egy adott pontig. Vagyis a Gátpontig. Ahogy elértem ezt a pontot, utána már mindegy volt, hogy elkapnak-e. Utána már minden mindegy volt. Megszűnt az izgatottság, a félelem, a küzdeni akarás, és egy végtelenül felszabadult tudatállapotba lendültem át. Olyanba, amelyet a Gátpont alatt nem lehet megtapasztalni, mert az ott létező, túl sűrű állapotok ezt erősen akadályozzák. Illetve, ha a gyerekkornál maradunk, ilyen volt a hintázás is, amely során egészen addig lendítettem fel magam, ameddig csak bírtam, és amely katartikus állapotban már semmi sem számított, és már az sem érdekelt volna, ha kirepülök a hintából.

Az is valami egészen hasonló, amikor autóban ülök (immár felnőttként), és mondjuk egy egyenes, biztonságosabbnak tűnő szakaszon folyamatosan gyorsulunk (nem én vezetek, én félek vezetni). Van zizegő izgalom és félelem is, hiszen minél magasabb a sebesség, annál veszélyesebb a dolog, de emellett egyre szabadabb érzés kerít hatalmába. Az ilyen gyorsulások nagyon rövid ideig, alig néhány másodpercig tartanak (azért észnél vagyunk), de ez is bőven elég ahhoz, hogy megtapasztaljam, amiről az előző esetben is írtam. Mintha valamilyen vékony, de nagyon merev és feszes hártyát szakítanánk át, és száguldanánk keresztül rajta, amin túl egy végtelenül könnyed, lágyan euforikus és egyben nyugalommal teli tudatállapotba gördülnék át, még ha csak néhány pillanatra is. (Majd egyszer talán valamilyen versenypályán hosszabb lesz.)

Egyszer olvastam valakinek a halál közeli élményét: ő is olyasmiről írt, hogy a félelem helyett egy hihetetlenül békés és nyugodt lelkiállapotba került.

Ilyen, vagy egészen hasonló lehet egy nagyon kimerült (nem tartós, mert az már komolyabb valami) állapot, amikor hihetetlenül pihentnek érzem magam, csak nevetgélek összevissza, magát a fáradtságot sem érzem, és aktuális görcsölnivaló dolgaimon sem görcsölök. Hallottam valahol, hogy egy kicsit olyan ez, mint a kellemesen drogos, bódult állapot.

Aztán ha például egy nagyon kemény edzés során az ember nem adja fel, miközben már majd beledöglik az egészbe, akkor szerintem át lehet lendülni egy rövid időre ezen a Gátponton, egy szintén könnyed, felszabadult állapotba, amelyben nem érezzük a fájdalmat, de aztán hamar visszacsúszunk, és szenvedünk tovább. És így lehet ez komolyabb, magával az élettel kapcsolatos fájdalommal és szenvedéssel is, de talán ebben az esetben a legnehezebb elérni a Gátpontot, és átcsordulni a nagy nihil állapotba, azt hiszem, ilyenkor nagyon magasan van az a Gátpont.

A szeretkezés jut még eszembe, amikor nő és férfi egyaránt teljesen átadja magát annak az önfeledt, euforikus állapotnak.

Van úgy, hogy csak képzeletemben játszadozom ezzel a Gátponttal. Néha a metrómegállóban legelőre masírozok a vágány mellett, ahol már kevesebben vannak, aztán csak bámulok bele a mélységbe, bámulom a síneket, és arra gondolok, hogy elég lenne egyetlenegy pillanat, és vége lenne mindennek. Csak néhány mozdulat, és ott feküdnék a síneken, de ebben a néhány másodpercben megtörténhetne a Gátpont elérése, és az afeletti tudatállapotba kerülés is. És akkor már mindegy lenne, ha jön a metró. Persze mindez csak a képzelet játéka. De el tudom képzelni azt, hogy az öngyilkosok ebbe a tudatállapotba kerülnek, amikor meghalni készülnek, vagy már a halálukon vannak.

Több ez, mint pusztán megélni az adott pillanatot. Jóval több. Ez majdhogynem olyan, mintha feladnám magam. Egy kicsit finomabban: átadom magam. Átadom magam az életemnek, a sorsomnak. Hagyom, hogy magasabb erők játszadozzanak velem, és szinte élvezem a levitációt. De az én életemnek csupán nagyjából 0,00001 %-a történik ilyen tudatállapotban, és talán másoknak sem sokkal több. Mondjuk engem egy kicsit jobban visszahúznak a szorongások és a gátlások, így lassabban és nehezebben tudom elérni a Gátpontot. (Most nevezzem G-pontnak? Tulajdonképpen nem áll olyan távol egymástól a kettő.) És emellett eléggé kontrollmániás vagyok. Szeretek főnökösködni magam fellett, és megőrülök, ha kicsúszik önmagam irányítása a kezem közül. Pedig ezek a pillanatok óriási értékkel bírnak, és nem is baj, hogy viszonylag ritkák, mert az élet mégis a Gátpont alatt élhető (a Gátpont feletti élményekkel együtt).

Különben nem hiszem, hogy tudatosan elő lehet idézni ezt a tudatállapotot, de ha az ember tisztában van azzal, hogy létezik, talán jobban tudja értékelni ezeket az élményeket. Viszont ha egy ilyen tudatállapotban eszembe jut, hogy jé, most ebben a tudatállapotban vagyok, akkor szerintem azon nyomban ki is zökkenek belőle. Szóval egy kicsit összetett a dolog, de mindenképp izgalmas felfedezést jelentett számomra, hogy létezik ez a Gátpont, és izgalmas ennek a tudatában lenni.