Feldmár András nemrég Magyarországon töltött néhány hetet (hogy még mindig itt van-e, azt nem tudom), nekem pedig sikerült eljutom a Pszichológiai Felnőttképzés által szervezett Képzelet és boldogság című előadására.

András, ahogy elfoglalta a helyét a színpadon, azzal kezdte, hogy egy óra áll a rendelkezésére, és ő ezalatt elmondja, ami ezzel a témával kapcsolatban eszébe jut. Szerencsére sok izgalmas gondolat jutott az eszébe, én pedig néhány pontban összeszedtem azokat, amelyek leginkább megmaradtak bennem, amelyek elgondolkodtattak.

A boldogság közöttünk van, nem bennünk

Először kérdés formájában hangzott el, hogy vajon bennünk vagy közöttünk van ez az általunk legjobban áhított valami, amit boldogságnak nevezünk? Feldmár szerint a boldogság közöttünk van. Nem tudja elképzelni azt, hogy valaki egyedül boldog legyen. Ezzel kapcsolatban olvastam tőle valamit az emberi kapcsolatokról, ami tartalmilag az előadáson is elhangzott.„Én itt vagyok az életem utolsó szakaszában és már majdnem 50 éve dolgozom azon, hogy meggyőzzem a pszichológusokat, pszichoterapeutákat, hogy ne az emberen belül keressék a bajt, hanem az emberek között. Sajnos úgy látom, hogy semmire nem megyek. Nem csak az új pszichiátria, pszichológia mainstream, de még a humanisztikus, a transzcendentális, a spirituális, a new age terapeuták is az egyénre fókuszálnak. Mintha egyedül lehetne gyónni, mintha egyedül meg lehetne világosodni, mintha az ember egyedül lenne. Számomra viszont nyilvánvaló, hogy a megfogamzástól a halálig nem vagyok egyedül, nem vagyok a másik nélkül. Az tény, hogy nehezebb tanulmányozni azt, ami köztünk van, mint, ami benned és bennem, de hát fel kéne ébredni. Én soha nem azért beszélek, hogy meggyőzzek bármiről bárkit. A meggyőzés közel van a kényszerhez, nem akarok senkit meggyőzni, mert az nem szeretetteli.” /Feldmár Intézet Facebook-oldala/

Az előadás utolsó fél órájában a közönség is aktivizálhatta magát. Egy fiatal lány e téma kapcsán fogalmazta meg a gondolatait: Feldmárral ellentétben mostanában nagyon sokan az egyéni boldogság elsődlegességét sulykolják, azt, hogy az ember egyedül is képes boldog lenni. Viszont neki is az a tapasztalata, hogy másokkal együtt sokkal nagyobb boldogságot él át, mint egyedül. Akkor ez most hogy is van? Feldmár válasza az volt, hogy meneküljön azoktól, akik ilyeneket mondanak.

Meglehetősen introvertált és az egészségesnél jóval antiszociálisabb természetűként én egy kicsit megrémültem ettől. Nem vagyok túl jó viszonyban a boldogsággal, lehet, hogy alkatilag vagyok alkalmatlan rá (örömteli pillanatok persze akadnak), ráadásul amit Feldmár mond, az semmiképp sem bíztató a számomra.

Persze értem, mintahogy mindenki érti, hogy miről beszélt ez a fiatal lány, és talán azt is, hogy miről beszél Feldmár. Csak hát itt van ez a modern világ, amelyben élünk. Amelyben az ember egyre inkább elmagányosodik, elidegenedik, amelyben egyre nehezebben talál olyanokat (barátokat, társat), akikkel úgy igazán jóban tud lenni. (De lehet, hogy régen is így volt, csak régen nem lehetett ezt szóvá tenni, egy adott sablon szerint kellett élni, pofit befogva szépen.) Itt van ez a modern világ a maga temérdek lehetőségével és buktatójával, és az ember hinni szeretne. Hinni szeretné azt, hogy ha nem találja meg a (A) társát, vagy ha szétválnak az utak, vagy nincs család, nincsenek barátok, vagy alapból nehézségek akadnak a kapcsolatteremtés terén, akkor is boldogulhat. És lehet boldog. De az is lehet, hogy van másik és vannak mások körülötte, de valahogy csak nem csücsül ott közöttük az a turpis boldogság. Szóval az ember magyarázkodik. Mentegetőzik. Önigazol. Reménykedik. Netalán hiszi is, hogy a boldogságot valahogy neki kell megteremtenie önmagában, mert másképp nem ment, mert másképp nem megy. Muszáj volt ezt megfogalmazni a mai világban, muszáj mondani, muszáj belekapaszkodni. Néha mindenképp, különben sokan és sokszor meg tudnának (tudnánk) őrülni.

Igaza lehet Feldmárnak abban, hogy túlságosan is az egyénre koncentrál ma a pszichiátria, a pszichológia, és úgy általában az egész világ. Az individuum, az emberi ego előtérbe kerülése, fontossága talán már szélsőséges irányba fordult. Persze az is elgondolkodtató, hogy miért történt így az elmúlt időszakok, évszázadok, sőt akár évezredek után. Esetleg már nem lehetett tovább tűrni az egyén elnyomását? Csakhogy lehet, hogy manapság már akkorává nőtték ki magukat az ÉN-ek, hogy nehezen tudnak (ha egyáltalán tudnak) részt venni a mi-ben. Így ezek az ÉN-ek hinni kényszerülnek, hogy a boldogság bennük van.

Nehéz ügy. És bonyolult. És a végtelenségig lehetne ragozni még így mezei (nem szakmai) szinten is. Nem hülyeség elgondolkodni például azon, hogy kinek mit jelent egyáltalán a boldogság, és hogy felismerjük-e, képesek vagyunk-e felismerni azt, amikor boldogok vagyunk. Valamint arról is érdemes beszélni, hogy egyedüllét és magány nem egy és ugyanaz. Amíg pl. erőteljes antiszociális én-em sok egyedüllétet kíván, nagyon is jól tudom, hogy a magány minden, csak nem boldogság.

Play és toy

Feldmár szerint léteznek a play, illetve a toy típusú kapcsolatok. A play-ben mindkét fél egyaránt részt vesz, vagyis kölcsönösség áll fenn. Egy ilyen kapcsolatban az ember megfeledkezhet önmagáról, a szenvedéseiről és akár extázist is átélhet. A toy nem kölcsönös. A toy olyan, mintha a macska játszana az egérrel: az egér nem játszik a macskával, az egér menekülni, túlélni próbál.András egy példával tette érthetőbbé az előzőeket:

Két lurkó feszít a medence szélén, és az egyik ráveszi a másikat, hogy ugorjanak bele a vízbe. Play esetén mindketten beleugranak, majd együtt pancsiznak meg mókáznak. Toy esetén viszont csak a másik ugrik bele, aki az ötlettel jött, az pedig a parton röhög rajta (ő a macska). Feldmár azt is megemlítette, hogy milyen érdekes, hogy a magyarban nincsen ezekre két külön szó, mint angolban a play meg a toy. Szerintem magyarul ezt úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy nem mindegy: a másikat játszótársnak (play) vagy játékszernek (toy) tekintjük-e.

Egy fiatal lány (nem az előző) azt kérdezte Feldmártól, hogy miért jó annak, aki bántja a másikat (toy). András azt felelte, hogy ő már egy ideje nem foglalkozik a miértekkel, inkább menekül az ilyen emberek elől. Kétségkívül ez a legjobb tanács. :)

Amitől félünk, az már megtörtént

Feldmár azt mondta, hogy csak olyan dologtól félhetünk, ami már megtörtént velünk. Azt gondoljuk, hogy ami megtörtént, az újra megtörténhet. Ezért különösen jelentősek a korai – akár anyaméhben szerzett – élmények. Ha a környezetünk nem vár, nem fogad szívesen, akkor könnyen lehet, hogy később is nagyon fogunk félni az új dolgoktól. Ha egy negatív élmény 5-6-szor megesik velünk, akkor az nyilván nagyon berögzül, mégis csupán imagináció az, hogy a múlt determinálja a jövőt. Csak elképzeljük azt, hogy a múltbeli rossz újra megtörténik, valójában nem lehet előre tudni, hogy hogyan alakulnak majd a dolgok. De ami berögzült, azt nehéz kigyomlálni. Azt hiszem, András valahol ezeknél a gondolatoknál fűzte hozzá azt is, hogy „Nem könnyű az élet. Abszolút nem könnyű.” Nem is tudom, hogy megnyugtató vagy inkább felkavaró ezt egy elismert, okos pszichológustól hallani.

Ezt már régebben is hallottam/olvastam tőle, szöget is ütött a fejembe. Én általában azért parázok, mert nem tudom, hogy mi fog történni. Nem attól félek, ami már megtörtént, hanem pont attól, ami még nem történt meg velem. De ki tudja? Lehet, hogy az új dolgokkal kapcsolatos korai élmények miatt (amiket a tudatalatti elraktározott) alakult ez így. Fogalmam sincs. Mindenesetre izgalmas téma.

A korai élmények, korai félelmek berögzülnek

Imagináció

Feldmár beszélt arról, hogy a képzelet lehet káros, valamint építő jellegű is. Ez is ismerős volt a számomra, A tudatállapotok szivárványa című könyvében olvastam már. Ott a romboló hatású imaginációt álmodozásnak nevezi. Erre vonatkozóan elmesélt egy példát (az előadáson és a könyvben egyaránt):

Volt egyszer egy páciense, akinek az volt a munkája, hogy egy kocsit toljon egy cég egyik osztályáról a másik osztályára. Gyakorlatilag az egész munkaideje ebből állt: dolgokat vitt A pontból B pontba, tehát meglehetősen unalmas meló volt. Viszont minden nap, amikor hazaért, leült a foteljébe, és álmodozni kezdett. Eléggé élénk volt a fantáziája, és ő nagyon jól érezte magát mindeközben. Feldmárhoz azért ment el, mert egy idő után fakulni kezdtek ezek a képzeletbeli élmények, kevésbé volt intenzív a dolog. Nem az életével akart valamit kezdeni, hanem azt szerette volna, ha a terapeutája segít abban, hogy ismét olyan izgalmasak legyenek ezek az álmodozások, mint régebben. A terápiát egy idő után abbahagyta, Feldmár szerint még ma is ugyanúgy álmodozik.

„…az, aki álmodozik, végeredményben megöli magát. Aki álmodozik, az nem él, és nem is tud élni, mert a fantáziájában kiéli magát.” /A tudatállapotok szivárványa/

Az az imagináció, amely nem álmodozás, épp ennek az ellenkezője. Például valaki elképzeli, hogy milyen jó lenne nagy közönség előtt zongorázni, és ez annyira felturbózza, hogy a képzeletben átélt élmény hatására leül a zongorához, és gyakorolni kezd. Vagyis a valós életében is  tesz az álmáért.

„Tehát az imagináció motiválja az embert arra, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy az, amit elképzelt, valósággá váljon.” /A tudatállapotok szivárványa/

Azt hiszem, pontosan tudom, hogy mi a különbség a kettő között, mert a saját bőrömön tapasztaltam. Pontosan tudom, hogy a romboló hatású imagináció, vagyis az álmodozás milyen valóságosnak tűnik (úgy, hogy tényleg megelégszem magával az ábrándozással), és mennyire kiszívja az energiámat. Emellett végeztem agykontrolltanfolyamot, amelynek az alapja a pozitív hatású  - azaz a reális célok érdekében történő - imagináció.

Szóval a pozitív imagináció valós kapcsolatban áll az életünkkel, az álmodozás viszont képes teljesen elszakítani attól.

Reinkarnáció

Feldmár egy praxisában előforduló eset kapcsán megemlítette a reakcióformációt. A reakcióformáció egyfajta védekezési stratégia, amely által például valaki egy stresszhelyzet negatív tapasztalatait tudattalanul úgy próbálja leküzdeni, hogy azokat pozitívba fordítja át. (forrás)Tehát előfordulhat, hogy amivel kapcsolatban az embernek pozitív érzései vannak, attól igazából a szíve mélyén undorodik (és fordítva).

András esete pedig a következő volt:

Egy férfi legnagyobb szexuális élménye az volt, amikor egyszer a felesége úgy érkezett haza, hogy a szeretőjének a spermája még benne volt. Ez nagyon felizgatta a férjét, és egy nagyot szeretkeztek. Andrásnak ez azért volt furcsa, mert a legtöbb pasi számára az a legerősebb féltékenységi fok, amikor a spermája valaki más spermájával keveredik. Tanítómesteréhez fordult hát, hogy esetleg reakcióformációról lehet-e szó? Azt a választ kapta, hogy a reakcióformáció óriási energiát vesz igénybe, ami a páciensen észrevehető. András viszont azt látta a hozzá forduló férfin, hogy teljesen jól van, tehát nem valószínű, hogy az ő esetében reakcióformációról van szó.

Nem egyszerű az élet

Azt hiszem, erről többször is szó esett az előadás során. Sajnos nincs akkora hatalmunk az életünk felett, mint szeretnénk. És nem vagyunk annyi mindenért felelősek, mint ahogy azt gondoljuk. Sebezhetőek vagyunk. András hozzáfűzte, hogy gyakorlatilag egy csónakban evezünk a tengeren. Egy kicsit alakíthatjuk az irányt, a tempót, stb., de a hatalom a tenger kezében van: tőle függ leginkább, hogy merre és hogyan hánykolódik az a ladik. Egy bátor jelentkező azt kérdezte ezzel kapcsolatban, hogy mégis mihez tájoljuk magunkat a csónakban? András a következőt felelte:„Hát az Isten tudja.”

Hát szó se róla, Isten biztosan tudja (de csakis ő). Viszont szokása, hogy hallgat. :)

A kép idilli, de amit Feldmár mond, az már nem annyira.

Egy összeszedettebb, objektív beszámolót olvashattok itt.

képek: pixabay.com, pexels.com, wikipedia