Amikor hozzánk jöttél látogatóba, egy ágyban aludtunk. Miután lefeküdtünk, te Pond's krémmel kented be az arcodat, ellenőriztük, hogy a másik jól be van-e takarva, aztán lekapcsoltuk a villanyt. Néha, mielőtt lehunytuk a szemünket, megkérdeztem tőled, hogy ugye megvársz. Megvársz engem, és akkor majd együtt halunk meg? Igen, így lesz, mondtad, és aludtunk.

Nem vártál meg. Nem várhattál meg. Persze tudtuk mi ezt akkor is, mégis megnyugtatott ez a rövid beszélgetés.

Nemrég valahol azt olvastam, hogy az emberek nem tudnak búcsút venni, ezért hisznek a túlvilágban. Tényleg nem lehet búcsút venni. Az amúgy is méltatlan dolog olyanok számára, akik valójában nem akarnak egymástól búcsúzni. Nem akarnak pontot tenni a mi végére. És mi nem akartunk pontot tenni. És igazából nem is tettünk pontot.

Sokat fogunk még találkozni, amikor lemegyek alfába (relaxálok). Valahol, egy másik dimenzióban ugyanúgy lesz, mint régen. Úgy, hogy ülünk az ágyon a nagyszobában, bőrünk érintkezik a csergével, de minket ez nem zavar, nem is bök, megszokott, otthonos érzés ez számunkra. Jól kibeszéljük az aktuálisan nézett sorozatokat, felhozzuk megint a Tövismadarakat, hogy mennyit szenvedett Meggie meg Ralph atya, s hogy akárhogy is vannak a dolgok, de csak Rhett Butler a nekünk való férfi. Aztán csinos ruhába bújunk és elmegyünk a cukrászdába sütit enni. Kell, hogy idő legyen az ilyesmire, mondtad, és figyelmeztettél, hogy mindig ügyeljek majd erre. Pedig akkor még lószart sem lehetett olvasni az énidőről.

És közben mesélsz. Sokat mesélsz. Elmeséled a szimpatikus német katonát, aki nálatok volt elszállásolva, és akit aztán agyonlőttek a falu határában. Elmeséled, hogy milyen volt, amikor a kertetek végében kialakított bunkerbe kellett menekülni. Hogy milyen volt, amikor nagyemberek húzogatták a határt az ember feje fölött, amelynek következtében egy kicsit magyarként magyarországi lehettél. Mesélsz arról, hogy mennyire szerettél tanulni és olvasni, és mégis azt mondták, hogy „tedd le azt a könyvet, mert abból nem élsz meg.” Mesélsz a sok-sok olvasott könyvről, udvarlókról, a családodról. A családunkról. Mesélsz olyanról, amiről még nem meséltél.

És megtanítasz csipkét verni. Ezúttal tényleg nekiülünk, és gyakorlom sokat. És akkor milliónyi különböző nagyságú és mintájú csipkével leszünk körbevéve.

És majd én is mesélek. Elmesélem, hogy milyen ez a fene modern világ. Elmesélem a tervemet, hogy virágzó szilvafákat fogok fényképezni (jól tudod, hogy hol). Aztán virágzó szilvafákat fogok fényképezni. És ezeket a fotókat együtt fogjuk nézegetni, sőt, fogunk együtt sétálni is a szilvafák alatt. Elmondom, hogy mennyi, de mennyi mindent kaptam tőled. Hogy milyen erős érzések és emlékek kavarognak most bennem kettőnkről. És megtudod, hogy akkora helyed van a szívemben, mint amekkora nekem volt – illetve van, mert ebben a dimenzióban csak a jelen létezik - a tiedben.

Kell, hogy legyen egy dimenzió, amelyben így van. Majdnem úgy, mint ahogy az életben volt, és ahogy az életben lehetne. Kell, hogy így legyen. Különben beledöglenénk a szeretteink elvesztésébe.

Köszönöm – az égieknek és neked -, hogy voltál és vagy nekünk.

kép: pixabay.com