Nekem senki sem mondta, hogy Velencére fel kell készülni. Persze készülök én. Lélekben. Aztán bevonatozok szandálban, és három órával később már piros foltos a lábam. Talán Velence figyelmeztet, hogy márpedig ő nem kínálja magát csak úgy aranytálcán oda. Másnap - nem törődve azzal, hogy mások semmi kis topánkákban és tökéletes sminkben készítgetik magukról a tökéletes szelfiket a tökéletes háttérrel, természetesen úgy, hogy a 30+ fokban egy porszemnyi nagyságú izzadságcsepp sem gördül végig az arcukon -, én túracipőben, kalapban,  a kalap alatt gyorsan izzadó és kócolódó hajjal, izzadt-naptejes-ragacsos masszaként bolyongok a városban.

Vajon Velencének mennyire számít rajongóinak stílusa? Mert a sajátjára nagyon is ad, ez hamar kiderül. Ha számít, akkor bajban vagyok… Később rájövök, hogy nem ez a fontos. Hogy Velencét nem az érdekli, hogyan nézek ki, hanem hogy mennyire tudok ráfigyelni, ráhangolódni. Ha sikerül (valamennyire) kizárni a tömeget, a zajt és egyéb zavaró tényezőket, akkor Velence igazi csodákat mutat az embernek. Csendesebb sikátorokat és pici tereket, ahol már leginkább a helyieket és az ő életneszeiket hallom. Nem, én szeretem az illúziókat, így meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg köztük is akadnak turisták. Valahol egy velencei nézi a tévét, egy velencei asszony családjának főzött vacsorájának illatait érzem, velencei bácsi sétáltatja beagle kutyusát egy szűkebb csatorna mentén, és egy kicsi téren, amelynek régi kút díszeleg a közepén, helyi gyerekek focinak.

Velence elcsavarja a fejemet. Szó szerint. Gyakran nézek felfelé, ahol száradó tarka ruhák, színes épületek és azok színes zsalui, csodálatosan díszített reneszánsz ablakok, és égbetörő virágos-teraszos oázisok ejtenek ámulatba. És gyakran pillantok oldalra is. Na de kit izgatnak a kirakatok? Nem ezért jöttem Velencébe! Tényleg nem, de Velence seperc alatt elhiteti velem, hogy feltétlenül szükségem van egy hupilila bőrkesztyűre. Persze nem veszek, csak a mindenféle színben pompázó tenyereket bámulom, és a sorsomra várok: hogy felém nyúljanak és megragadjanak. Ez a sorsfordulat viszont elmarad, így egymás után bukkannak fel a nagy olasz ruhamárkák boltjai is, amelyeknél sokkal izgalmasabbak a kreatív üvegtárgyak és maszkok, a különleges műtárgyak és festmények, az egyedi stílusú vagy egészen művészi kirakatok. Belépek egy maszkboltba, a szemem káprázik a sok csodától – felejthetetlen élmény – és azon kezdek merengeni, hogy ha a temérdek maszk segítségével próbálgatnék új arcokat, vajon egy idő után visszatalálnék-e az eredetihez?

Azért közben haladok is valamennyire. Ahogy az utcákat járom fényképezőgéppel a kezemben, az elmém és a szemem azt figyeli, hogy mi lehetne a téglalapba illő tökéletes kompozíció: alapanyag és inspiráció akad bőven. A téglalapba sokszor olyasmi is belekerül, ami nem volt odatervezve. Idegen fejek, idegen testrészek. És gondolák. A gondolák azt hiszik, hogy nélkülük nem készülhetnek képek Velencében, ezért aztán folyton beleütik az orrukat a dolgaimba. A fotók több gondolaorrot tartalmaznak, mint amennyit valójában szeretnének tartalmazni.

Velence mindezek mellett meg is ijeszt egy kicsit. Illetve nem is kicsit. Valahogy bebotorkálok a két méter széles mólóra, de ott a vízzel együtt minden hullámozni kezd, őrülten szédülök, és eszembe jutnak az átélt pánikrohamok. Csak másba kapaszkodva tudok lassan visszatámolyogni. Mondjuk ez mindig így van, nekem nem szabad mólóra lépnem. Úgy tűnik, még akkor sem, ha az viszonylag széles.

A csendes, néptelen szűk sikátorokban is megijedek egy kicsit. Illetve inkább fantáziálok. Hogy mi van, ha valaki előbukkan a nagy semmiből, és leszúr, majd a csatornába hajítja a testemet? Kétségkívül drámai halál lenne egy végtelenül romantikus helyen. Aztán egy gondolásfiú még épp időben kimentene, kiderülne, hogy kb. száz évvel ezelőtt vagyunk, és én maszkkészítő, majd a megmentőm felesége lennék. És élünk boldogan, amíg… Amíg azon nem kapjuk magunkat, hogy 21. századi turistákként kóborlunk Velencében, és azon tűnődünk, hogy miért annyira ismerős egy-egy kicsi utcácska. Végül is Velence a (Óperenciás) tengeren túl van, ahol bármi megtörténhet, nem?

Az legalábbis mindenképp, hogy az éjszakái rózsaszínek. Mivel rózsaszín utcai lámpái (is) vannak.

A – meglehetősen racionális – ötletemet nem tudom magamban tartani.

-Én maskarakészítő szeretnék lenni Velencében!
-Ahhoz kézügyesség is kell.
-Szerintem nem szükséges. Legalább én lennék a város legkreatívabb maszkkészítője.

Természetesen megfordulok a Szent Márk téren, a Szent Márk székesegyházban és a Dózse-palotában is. Az utóbbi szintén elcsavarja fejemet. Szinte egy négyzetcentiméternyi terület sem marad díszítetlenül: freskók, díszítések, szobrok vonják magukra a milliónyi tekintetet.

Itt újabb kérdés merül fel bennem. Vajon a Szent Márk tér hány galambot, galambszart és turistát bír el? Többet, mint ahány szerelmet a rakpart? Valószínűleg igen, Velence bírja a strapát. Ugyan süllyed, de még bírja.

Egy színházban (Teatro La Fenice) találok rá a mintacsaládra. A királyi páholyban vagyunk, fényképezni elvileg nem szabad, persze mindenki kattint sunyiban egyet-kettőt. Anya és apa majd kiesik a korláton, telefonokkal videóznak: mind a ketten, párhuzamos kézmozdulatokkal. Összhang vajon, vagy versengés? Öt-hat éves kislányuk pedig az audioguide-ot hallgatja. Elképzelem, ahogy leülnek valamelyik téli estén, hogy akkor ők most az esti műsor helyett megtekintik a velencei színházban készült felvételt. Na de melyikünkét drágám? És hol a gyerek? Jöjjön már narrálni!

Velence mindezek az élmények mellett fáraszt is. Leülök a Santa Maria della Salute templom lépcsőjére.

-Én most azt játszom, hogy szobor vagyok, a szobrok pedig nem mozdulnak.
-És meddig szándékozol így maradni?
-Nem is tudom. Mondjuk a karneválig.
-Rendben van, csak fordítsd ki a kalapod, hadd legyen belőled valami hasznom.

Végül úgy döntök, hogy mégsem várom meg a karnevált, és másnap továbbindulok Velencéből.

képek: saját