A 2015 áprilisa és 2016 májusa közötti időszakban Törőcsik Mari és Bérczes László időről időre összeült néhány órára (vagy napra), és beszélgetett egymással. A beszélgetéseket Bérczes rögzítette, majd könyvet írt belőlük. 

Ezek úgy zajlottak, hogy Bérczes kérdezett, Mari pedig válaszolt. Mégsem nevezném interjúknak – a könyv címében is az áll, hogy beszélgetőkönyv -, hiszen annál jóval kötetlenebbek és lazábbak.

A könyv mindenekelőtt Törőcsik Mari életéről szól. Meg az éppen aktuális időjárásról. Meg arról, hogy Marinak hol melege van, hol meg fázik. Meg arról, hogy Bérczes pattintson már fel egy sört Marinak. Meg még sok mindenről. Nekem ez azért szimpatikus, mert sokkal közelebb engedi az olvasót, sőt egyenesen berántja ebbe a beszélgetőközegbe. Így miközben olvastam, egy kicsit én is ott ültem Törőcsik Mari velemi házában és kertjében, és szinte visszafojtott lélegzettel hallgattam őt.

Már az első lapokon kiderül – ha valakinek eddig nem volt nyilvánvaló -, hogy Mari szeret mesélni. Nagyon-nagyon szeret mesélni. És szerencsére akad is bőven izgalmas témája.

Bár Bérczes igyekszik kronologikus sorrendben haladni Mari életének eseményeivel és történeteivel, ennek ellenére sokat ugrálnak időben és témában, sok mindenről többször is szó esik. Ám ettől vagy pont emiatt (hiszen ilyenek a fesztelen beszélgetések) nagyon is élvezhető a kötet.

És hogy nekem mi minden jut eszembe ebből a majdnem 400 oldalnyi sokrétű, sokszínű és különleges anyagból? Mindenekelőtt a következők:

• Azt hiszem, Törőcsik Mari halálosan szerelmes az életbe. Imádja a szakmáját, az embereket, a napsütést. Rajongással és szenvedéllyel beszél szinte mindenről és mindenkiről. Kivéve az első férjéről.
• Hihetetlenül őszinte személy. Őszinteségével viszont nem tud megsérteni másokat akkor sem, ha negatív véleményt vagy kritikát fogalmaz meg.
• Nyíltan, éretten, józanul, alázattal és méltósággal beszél kapcsolatairól, házasságairól. Arról, hogy egyszerre volt feleség és szerető, ahogy a másik fél is férj és szerető, de addig nem volt baj, amíg a legfontosabbak voltak egymás számára.
• Ha van Isten, akkor egyértelműen Maár Gyula az, legalábbis Törőcsik Mari világában mindenképp. Történetük mesébe illő. Tömören: Maár Gyula jött, és vége volt a világnak. Hosszabban a könyvben olvasható.
• Világéletében nagyon tudott jelen lenni. Ez persze egy színművész számára nem nagy ügy, ám Marinak nem kellett megtanulnia. Már a pályája előtt is természetes és szilárd jelenléttel intézte a dolgait. Nem tudatos, hanem zsigeri és ösztönös volt ez a részéről, amellyel lenyűgözte és meggyőzte a körülötte lévőket. És természetesen teszi ezt mind a mai napig.
• Elképesztően tisztában van önmagával, a képességeivel, a hibáival. Ki meri mondani azt, hogy melyik előadásban, filmben volt rossz, és melyikben kiemelkedően jó.
• Két fontos téma szinte állandó jelleggel jelen van a könyvben. A szeretet és a szerencse.
  1) Mari szeretetteljes családi közegben nőtt fel, imádta és imádja a szüleit, a testvéreit.  Ez meghatározó volt az élethez és az emberekhez való pozitív hozzáállásában. Felnőttként is nagyon tudott/tud szeretni a magánéletében és a szakmájában egyaránt, illetve igényli is a szeretetet.
  2) Sokszor emlegeti azt, hogy az égadta világon semmit sem tudott a pályája elején. Ennek ő maga is tudatában volt, de mondták is neki. Például Major Tamás a következővel szembesítette: „Én, aki azt mondtam magának, hogy Törőcsik, maga nem tud semmit, rájöttem, hogy szép lassan mindent meg fog csinálni, amit én tudok, csak nem vagyok képes megvalósítani.” Szóval nagyon szerencsés volt, hogy szakmájának legjobbjaival dolgozhatott, és hogy ezek a legjobbak a tudatlansága ellenére meglátták benne azt, ami által ő az ország nagybetűs Törőcsik Marijává válhatott.
  Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy az már mindenképpen az ő érdeme, hogy értékelte a felé áradó szeretet és az útját keresztező szerencsés véletleneket, valamint élni tudott velük és általuk.
• Törőcsik Mari nyolcvan éves volt, amikor ez a könyv íródott, így egyértelműen szó esett az elmúlásról, a halálról is. Mari fél a haláltól, de nem a halál körüli gondolatok teszik ki mindennapjait. Amíg él, igyekszik aktív lenni, és amikor itt lesz az idő, szeretne méltósággal elmenni. „Lesz majd az a pillanat, amikor azt mondják, Törőcsik Mari, közel a vég. Akkor kell majd szembesülni. De egyelőre ragaszkodom mindenkihez, akit szeretek.”

Végül néhány idézet még a könyvből:

"Jó génekkel születtem. Mondtam is mindig kacagva anyámnak és apámnak, Elszedtem belőletek, ami a legjobb."

"Otthon az valóban maga volt a szabadság. A szüleim mindent megengedtek nekünk, de tudatosították, hogy bármit, legyen az akár a legrosszabb, elmondhatunk. Én is így vagyok a gyerekeimmel. Legyenek szabadok és őszinték."

"Egyszer feltettek nekem egy hülye kérdést: mit adnék a gyerekeimnek útravalóul. Nem tudtam válaszolni. De az egyik hajnalon felriadtam egy mondatra, a válaszra: tudni kell szeretni. És felülemelkedni." 

"Ne kerülgessük: azt akarom, hogy szeressenek. Mert fáj, ha nem szeretnek."

"Én soha semmit nem terveztem. Talán a nyaralásainkat, azt megterveztem, hogy hova menjünk nyaralni. Mást nem. De mindig jött valami. Valaki mindig hívott, és az a valaki általában a legjobbak közé tartozott. Hát kinek adatik ez meg?!"

Bérczes László Törőcsik Marival készített beszélgetőkönyvét azoknak ajánlom, akik szeretik és/vagy jobban meg akarják ismerni Marit, valamint akiket érdekel a magyar színházi és filmes világ.

Törőcsik Mari ma nyolcvankét éves. Én azt kívánom neki, hogy amíg él, minden egyes másodpercben érezze és érezhesse azt, hogy mennyien és mennyire szeretjük.

képek: felső: commons.wikimedia.org, Stekovics Gáspár, többi: saját