(A bejegyzésben tartalomleírás – is – található.)

Régóta szemeztem már Orhan Pamukkal, aki amellett, hogy a világ egyik legnépszerűbb, Nobel-díjas írója, egy nagyon izgalmas, állandóan pezsgő, sokszínű kultúrájú, misztikus és varázslatos ország szülöttje és megírója. Minden adott tehát ahhoz, hogy művei igazán magukkal ragadják az olvasóikat. Mégis tartottam vaskos köteteitől és - állítólag - komoly koncentrációt igénylő szövegeitől. Ez mindaddig így volt, amíg a kezembe nem akadt A piros hajú nő című, magyarul 2016-ban megjelent regénye a maga - Pamuktól szokatlanul rövid, ám nagyon is tartalmas - 200 oldalával. Tökéletes kezdésnek bizonyult számomra, amit aztán egy tökéletes folytatás követett: Pamuk után Burhan Sönmez Isztambul, Isztambul című könyvét (2017) sodorta az utamba a török kortárs irodalom iránti kíváncsiságom.

Az, hogy a regények kulturális, történelmi háttere azonos, egyértelműen érződik,  részben emiatt sok a hasonlóság, a közös vonás bennük. Például a következők:

• Mindkét mű középpontjában Isztambul áll. Ráadásul - ami nem feltétlenül evidens, hiszen szubjektív nézőpontokról van szó - ugyanaz az Isztambul: az a város, amelyet az ellentétek hatnak át. Egyfelől keleti, másfelől nyugati. Egyfelől varázslatos és meseszerű a régi épületeivel, tornyaival, vízpartjaival, másfelől modern, zsúfolt, rohanó és rideg. Az isztambuliak lelke mélyén ott élnek valahol a hagyományok, a régi kultúra maradványai, de már nem tudnak kiszakadni a nyugati - túlzottan és ártóan - fejlődő és az elidegenedés felé hajló irányból. Olyan valami után sóvárognak, ami már a múlté, miközben nem lelik helyüket a felgyorsult metropolita forgatagban. Az isztambuliak ezekkel az ellentétekkel átszőtt városukban, állandóan forrongó politikai hangulatban élik a mindennapjaikat. Ezt az Isztambult írja meg mindkét író.
• Pamuk és Sönmez regényében is óriási szerepe van a régi történeteknek, legendáknak, meséknek. Pamuk történetében kiemelt jelentőséggel bír a Firdauszí (kb. 940 – 1027) által írt Királyok könyve, amely a perzsa kultúra ősi történeti mondáit dolgozza fel. Mindkét műben megjelenik a bölcs öreg figurája (A piros hajú nőben Mahmut mester, az Isztambul, Isztambulban Küheylan apó), akik mindenkinél jobban tudnak mesélni, és akikre különösen érdemes odafigyelni
• Pamuknál és Sönmeznél is férfiak állnak a középpontban, és többnyire az ő szemszögükből ismerhetjük meg a történéseket, annak ellenére, hogy ezeknek a férfiaknak a nőkhöz fűződő viszonya, illetve a nők szerepe is különleges és fontos.
• A családi háttér jelentősége, az identitáskeresés, a gyerektelenség, az apátlanság, a szülő-gyerek kapcsolat mindkét regény főtémái közé tartoznak.
• A piros hajú nőben és az Isztambul, Isztambulban is történik szülőgyilkosság - érdekes, hogy maga a mód is hasonló -, bár annak háttere mindkét esetben összetett.
• Pamuk regénynek egyik központi eleme egy régi kút. A kút Sönmez egyik szereplőjének életében is nagyon fontos szerepet kap.
• Pamuk művének végén egy fiatalember vár az ítéletére a börtönben, Sönmez férfialakjai pedig végig egy szűk cellában vannak fogva tartva. Pamuk karakterét akár teljesen bele lehetne illeszteni Sönmez történetébe is.

Pamuk és Sönmez regénye is nagy hatással volt rám, igazán szerettem mindkettőt. Mégis kiemelném egy kicsit az utóbbit. Egyrészt azért, mert Burhan Sönmez neve sokkal kevésbé ismert, mint Orhan Pamuké. Másrészt azért, mert ha döntenem kellene, az Isztambul, Isztambul-t választanám egyértelműen a kedvencemnek, amely hosszabb, összetettebb és többrétű, mint A piros hajú nő.

Sönmez művében négy férfi kuporog megkínozva egy 2*1 négyzetméteres börtöncellában. Egy húszéves fiú, egy idős ember, és két középkorú férfi: egy orvos és egy borbély. Olyan ez a regény, mintha sok-sok puzzle-darabka, vagyis sok-sok valós és meseszerű történet keringene a levegőben, mindegyik kincset érne önmagában is, de végül egyetlenegy egységes képpé állna össze. Négy emberi sors - és rajtuk keresztül még több - rajzolódik ki szépen lassan. Fokozatosan derül ki, hogy melyiküket mi vagy ki miatt, esetleg ki helyett fogták el, illetve hogyan is fonódik össze az életük. Sokat mesélnek egymásnak, néha a saját életükről is, de főként olvasott vagy hallott történeteket, legendákat, meséket, amelyek középpontjában természetesen Isztambul áll. Valóság, képzelet és mesevilág között ugrálnak, olykor teljesen eltávolodva a börtön világától, a felfoghatatlan fájdalom-, és éhségérzettől. Aztán megnyikordul a börtönkapu, s én rettegve várom velük együtt, akiket közben egyre jobban megismerek és megszeretek, és akiket egyáltalán nem tekintek bűnözőknek, hogy kiért jöttek a kegyetlen és érzéketlen börtönőrök.

Sönmez kiválóan tud játszani az olvasó érzelmeivel. Egy feszültséggel és fordulatokkal teli, bár néhol egészen lassan hömpölygő történetet kreált, amely sokszor a mesebeli varázsszőnyegen röpít, máskor viszont a mélyben lévő sötét börtönpadlóba döngöl. Néha elhiteti, hogy van remény, máskor pedig kegyetlenül adja a tudtomra, hogy ez nem az a valóság, amelyben a reménynek bérelt helye van. Van, hogy megmosolyogtat, de végül csak kifacsarja a szívemet: úgy istenigazából, hogy sajog bele mindenem.

Szóval - bár tudom, hogy elfogult vagyok - biztos vagyok abban, hogy Burhan Sönmez Isztambul, Isztambul című regénye sokkal nagyobb figyelmet érdemelne annál, mint amekkorát valójában kap. Mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy fogok még olvasni török kortárs irodalmat, Pamukot és másokat is.

Legvégül néhány idézet a két regényből:

Orhan Pamuk - A piros hajú nő:

"Apám szerint az a legnagyobb boldogság, ha az ember azt a lányt veszi el, akivel fiatalon együtt olvasta a könyveket."

"Mert a régi mesékben és legendákban megírtak velünk is megeshetnek. És minél többet olvassuk őket, minél jobban hiszünk bennük, annál inkább megesnek. Éppen azért nevezzük őket legendának, mert meg fognak történni velünk."

Burhan Sönmez - Isztambul, Isztambul:

"A képek, ízek és érzéki örömök otthonává lett városban nem volt pokoli az élet, de a régi történetek varázslatos világának már régen nyoma veszett. A várost elfoglaló első nemzedékek erejének és teremtő képzeletének helyét a sóvárgás váltotta fel. Sóvárogva szerettek itt mindent: embert, művészetet, kutyát. Lakói olyanok voltak, akár az erdőben eltévedő gyerekek, akik mindent megesznek, ami eléjük kerül, mégsem tudnak soha jóllakni."

"Nem a föld feletti mércével mértük a boldogságunkat. A fenti világ nem volt más, mint egy régi, távoli emlék. A cellában egyetlen mércénk volt: a fájdalom. A fájdalom hiánya egyet jelentett a boldogsággal. Elfogadtuk ezt az állapotot. Boldogan éltünk itt, ha nem háborgattak minket."

"A hatalmas város műszőrbe bugyolálva melegítette testünket, de bármelyik pillanatban ellökhetett magától, és mint egy nem kívánt magzatot lehúzhatott minket a csatornába."

képek: Isztambul: pixabay.com, könyvek: saját