Sosem tudtam tükröt tisztítani. Próbálkoztam ezerféle tisztítóval meg újságpapírral, más papírral, puha ronggyal, de hiába, ehhez én nem értek. Mostanában nem kísérletezgetek, csinálom, ahogy tudom, a legtöbbször félhomályban, estefelé.

Amikor végzek, egy pillantást vetek a felületre, megállapítom, hogy úgy csillog-villog, akár valami kristálykő, aztán magára hagyom, hadd élje meg boldogságát. Csakhogy ez a tükör képmutató egy dög, másnap kimutatja foga – nem is annyira ragyogó – fehérjét: dacosan és gőgösen feszül előttem, aztán mintha meglebbentené hosszú, kristálytiszta ruháját, és sértődötten mutogatná, hogy nézd csak ezt a foltot itt, vagy azokat a porszemeket ott! Én azonban csak vonom a vállam, próbálom csitítgatni, hogy ne csináljon ebből akkora ügyet, hiszen alig látszik az az egy-két izé. Hiába akar felbosszantani, nekem ugyan az égadta világon semmi újat nem tud mutatni. Néztem én már bele a legpokolibb, leglehetetlenebb, legsiralmasabb állapotokban, a nap minden szakában, félhomályban, napvilágban, ruhástul és ruha nélkül. Szóval engem aztán fel nem zaklat!

- Nem-e? Azt majd meglátjuk! - morgott legutóbb a tükör.

Én grimaszokat vágtam, nyelvet öltöttem rá, éreztetni akartam fölényemet, miközben azon töprengtem, hogy vajon mi ütött bele, mert most mintha még dühösebb lenne, mint máskor. Tényleg minek kell akkora ügyet csinálni azokból az alig észrevehető, apró szöszökből? Esküszöm, anyám ilyen. Olyan, hogy néhány porszem kihozza a sodrából.

- Pont mint anyám! - szaladt ki a számon, s hirtelen anyámat pillantottam meg.

Káprázik a szemem, gondoltam, s hunyorogni kezdtem, hátha eltűnik. De anyám nem tűnt el, csak meredt rám mozdulatlanul azokkal a tágra nyílt, csodálkozó szemeivel, mintha próbálná elhitetni, hogy ő nem ért semmit, pedig nagyon is ért mindent, az az apró feszülés árulja ezt el az ajkán, amely mögött élete szorongásai húzódnak meg. Ahogy ezt az ajkat figyeltem, lassan rádöbbentem, hogy tulajdonképpen a saját ajkamat figyelem, hogy a tükörben én vagyok, s hogy mennyire, de mennyire hasonlítok anyámra, pedig én addig abban a tudatban éltem, hogy nem hasonlítok rá, legalábbis kívülről. Megrémültem ettől a feszülő ajaktól, hogy ez tényleg képes feszülni, s ráadásul ugyanúgy, ahogy az anyámé.

Pislogtam, folyamatosan pislogtam, abban reménykedtem, hogy hátha így kitisztul egy kicsit ez a kép, megszűnik ez a zavaros állapot, ám a tükör csak mosolygott: bizony az az egy-két porszem nem teszi lehetővé a tiszta kép élményét.

Aztán hirtelen megindult körülöttem minden, zsugorodni kezdett a tér, és zsugorodni kezdett vele együtt anyám is, mert mégiscsak ott volt benne a tükörben, a tükörképemben, ott volt bennem. Minden zsugorodott, én pedig rádöbbentem még egy dologra: nem is az öregedésemtől félek a legjobban, hanem valami egészen mástól, valamitől, ami még be sem következett, de már most fáj, valamitől, amely valakinek a tébolyult és mélyen maró hiányával járó, mindent beborító, tömény gyászt hozza magával, amely mellett önmagában az öregedés csak egy apró porszemnek tűnik.

Végül a nagy hullámzás csillapodni kezdett, újra stabillá vált körülöttem minden. A tükör most békésen mutatta fáradt szememet, és pontosan tudtam, mire gondol: többé ne merjek olyat mondani, hogy ő nem képes nekem újat mutatni.

képek: felső: unsplash.com/ Tanja Heffner, alsó: pexels.com