José Saramago (1922-2010, 1998: Irodalmi Nobel-díj) portugál író Minden egyes név című regényét (1997) a könyvtár raktárából kellett felkérnem. Ez persze önmagában nem jelent semmit, hiszen folyamatosan érkeznek az új könyvek, nem férhet el minden – egyes – könyv a kölcsönző termekben. Meg hát különben is, ugyan kit érdekel egy 300 oldalas, sűrűn teleírt mű, amely egy ötven éves unalmas segédfogalmazóról szól? Jelentem, sokakat, és ráadásul teljesen jogosan.
Az ötven éves segédfogalmazó tulajdonképpen a 20. század Akakij Akakijevicse (Gogol: A köpönyeg). José úrnak hívják, és a Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal alkalmazottja, de nem sikerült a dolgozói hierarchia legalsó fokánál feljebb jutnia. Egyszerűen nem olyan alkat: megbízható, precíz és tisztességesen elvégzi a rárótt feladatokat, tehát sehogy sem való hivatalvezetőnek. José úr teljes életét a Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal határozza meg, olyannyira, hogy kis garzonja is az épület része. Egyedül él, nincsenek közeli barátai, családtagjai, öt és fél napját munkával tölti, van azonban egy fura hobbija, mégpedig az, hogy mindenféle infókat és adatokat gyűjt ismert emberekről (művészek, színészek, politikusok, püspökök, sportolók, stb.). Például lemásolja a hivatalban lévő kartotéklapjukat, valamint róluk szóló újságcikkeket vág ki. Kizárólag ez fűzi a külvilághoz, hobbija definiálja a világról, emberekről alkotott képét.
Ám úgy tűnik, elég egy egészen apró véletlen, hogy megrepedjen ez szilárdnak vélt, rendkívül kiszámítható, szűk és sivár rendszer. Mondjuk az, hogy José úr véletlenül hozzáfogja egy ismeretlen nő kartotéklapját egy ismert püspökéhez. Mi történik abban a pillanatban, amikor ez tudatosul főhősünkben? Abban a pillanatban talán nem sok minden, épp csak elindul valami, de aztán egészen izgalmas és váratlan dolgok esnek meg vele. Olyanok, amelyek a szorongó és esetlen José úrnál jóval talpraesettebb és bátrabb emberekkel sem nagyon szoktak. Például az, hogy idegen emberekhez kopogtat be, temetőben éjszakázik, vagy nem megy be dolgozni. José úr ugyanis mindent tudni akar erről a 36 éves Ismeretlen Nőről: ötven éves korában talált magának egy életcélt, amelyre kész mindenét feltenni. Ha José úr a mai korban élne, azt mondanánk, hogy kilépett a komfortzónájából, méghozzá nem is kicsit.
De vajon milyen kalandokba keveredik, és mit sikerül kiderítenie az Ismeretlen Nőről? Megváltoztatja-e bármilyen módon mindaz, amit megtud? Milyen hatással vannak rá azok, akikkel találkozik? Hogyan alakul a viszonya a hivatalvezetővel és egyáltalán saját magával? Van-e jelentősége annak, hogy egy intézmény tartalmazza az adott település valaha élt lakosainak legalapvetőbb adatait? Meg lehet-e valakit teljesen ismerni? Mi értelme van José úr kutatásainak vagy akár magának az életnek? Na és mit gondolhat José úr a nőkről, ha már egy ismeretlen nő is ennyi kalamajkát okoz az életében?
Saramago zseniálisan ír és zseniálisan vezeti a történetet. Hosszan hömpölygő mondatai nem eresztenek egykönnyen, főleg, hogy az olvasó folyamatosan tudni akar José úr következő lépéséről. Az eseményeket érdekes és humoros, a lét nagy kérdéseit érintő filozófiai fejtegetések szakítják meg vagy lassítják le, amelyet José úr többnyire saját magával vagy a Mennyezettel folytat. Emellett a tűpontos és részletes leírásoknak köszönhetően élethű képet kapunk azokról a helyekről és intézményekről, amelyek szerepelnek a történetben: a Központi Népesség-nyilvántartási Hivatalról, egy gimnáziumról, a temetőről, lakásokról. Viszont a karakterek személyisége nagyrészt rejtve marad. Vagy nincsenek is igazán személyiségek? José úr belső lelkivilága ugyan valamennyire feltárul előttünk, de az az érzésem, hogy lelkének legmélyebb bugyrai érintetlenül maradnak, esetleg csak egy-egy másodperc erejéig rezdülnek meg.
Talán tudatos ez, hiszen a Minden egyes név kitűnő társadalmi tükör, amely manapság is megállja a helyét. Tökéletesen érzékelteti az elidegenedést, a magányt, a személytelenséget, a valós kapcsolatok hiányát, a merev, poros keretrendszert, amely megöli a lelket, a kilátástalanságot, a sivárságot, minden új elutasítását, az ember körül egyre szűkülő teret.
Összességében tehát egy nagyon különös, sajátos hangulatú, váratlan fordulatokkal teli, elgondolkodtató regényről van szó, amelynek megjelenését követően Saramago megkapta a Nobel-díjat.
képek: felső: commos.wikimedia.org , alsó: pexels.com
