Talán szükséges egy bizonyos – eléggé magas – fokú érettség ahhoz, hogy az ember szembeálljon a tükörrel, mélyen belenézzen a saját szemébe, és azt mondja: jó akarok lenni!
Ez a szint rég túl van már a gyerekkorból megmaradt gyermeteg jónak kell lennem, hogy elfogadjanak és szeressenek beidegződésen, és jóval túl az előbbivel történő lázadó, dacos szembeforduláson.
Ezen a szinten az ember már nem a mások által szájába rágott megfogalmazással/megfogalmazásokkal definiálja a jót és a jóságot, hanem a saját érzésvilágából és önálló gondolataiból összeállt tartalommal ruházza fel ezeket a szavakat.
Amikor az ember szembenéz önmagával, és hangosan ki meri mondani ezt a vágyát, jól tudja, hogy ez nemsokára meg is fog valósulni. Tudja, hiszen már nem egy ideológiai és szenteskedő értelmű jó vagyok állapot a célja, az elérni kívánt állapot ennél sokkal természetesebb és gyakorlatiasabb. Olyan, amelynek eléréséhez nem kell rettegve és szorongva megmerevedni, hanem amely viszonylag könnyedén beilleszthető az életbe. Ebben a jó vagyok állapotban pedig szabadon portyázhat a leginkább én: önazonosan, gátlások nélkül – de nem gátlástalanul –, nem feszengve azon, hogy ugyan mit szólnak hozzá mások. Ez a leginkább én immár nem a legsötétebb démonokkal parolázik, és nem mímel mosolyt álszentek kedvéért, hanem képes például őszintén belenevetni a világba, illetve igazán figyelni másokra.
Természetes folyamat ez, amely során az ember összhangba kerül legbelsőbb énjével, és amely során párologni kezd az addig felgyűlt tömény harag és düh, ami eléggé sok bonyodalmat, gonoszságot, rosszindulatot, kárt szült. Ezen a szinten persze az ember azzal is tisztában van, hogy attól, hogy igazán jó, még nem válik sem makulátlanná, sem szentté, ember marad továbbra is, esendő és hibákat halmozó ember.
