Fülsüketítő mostanában a hangzavar. Persze nem is csoda, hiszen szólásszabadság van, meg ott közösségi média, ahol az is könnyebben szabadjára engedi a gondolatait, aki amúgy a való világban ezt nem annyira teszi.
Nincs is ezzel baj, hiszen belevaló elődeink sokat harcoltak ezért a szólásszabadságért, amelynek sajnos a világ egy jó részén még mindig nincs létjogosultsága.
Szóval nincs ezzel baj, csak épp lenne itt pár dolog. Többek között például az, hogy az ostobákat figyelmeztetni kellene arra, hogy nyeljenek kettőt vagy akár hármat is, mielőtt kibuggyan belőlük az a tömérdek blődség. Csak hát az ostobákat figyelmeztetni felesleges, így ömlik belőlük a blődség, amelyre már tényleg muszáj reagálni, és akkor aztán könnyen elszabadulnak az indulatok, illetve a még nagyobb ökörségek. Meg az, hogy sokak számára a közösségi felületeken történő megnyilvánulás nem más, mint feszültséglevezetés (pedig annak mennyi más módja lenne… ), és pont tojnak bele, hogy lekezelő, pocskondiázó gondolataik mennyire ártók, bántók, fájdalmasak lehetnek mások számára. Illetve jobb esetben tojnak bele, rosszabb esetben meg éppen az a céljuk. Nem elhanyagolandó az sem, hogy sokszor az őszinte véleménykifejtés is olyan stílusban történik, hogy attól az olvasónak inkább a bicska nyílik ki a zsebében, mint hogy értelmes reagálás fogalmazódjon meg az elméjében.
Szóval a szólásszabadsággal nincs semmi baj, illetve nem ez a baj. A baj az, hogy a szabad véleménynyilvánítás jogának kivívása után az emberiség elfelejtett a következő lépcsőfokra lépni: az értelmes, minőségi kommunikáció lépcsőfokára.
Az értelmes, minőségi kommunikáció nem nyújt garanciát a megoldásra, az egyetértésre, a békére, de még a másik gondolatainak elfogadására sem. Ám elbírja a nézetkülönbözőségeket, az egészséges szintű dühöt, a gondolkodást, az intelligens és normális érvelést, az elutasítást, a meg nem értést. Nem tűri a lealjasítást, a gyűlölködést, a frusztrációt, a sértést, a gyerekes és gőgös sértődöttséget, a pökhendiséget, agressziót, a szélsőséges haragot, az elnyomást, a semmibevételt, a felesleges kertelést. Nem utolsósorban pedig (vagy talán épp mindenekelőtt) megköveteli az emberi hangnemet, a valódi éberséget és figyelmet, az egyenességet, a lehető legpontosabb és legtisztább fogalmazást.
Ám minderre egyelőre az emberiség nagy része alkalmatlan (tisztelet a kivételnek). Maradt hát a szólásszabadság bátorság és felelősség nélkül. Maradt a hangzavar, amely egyre elviselhetetlenebb, egyre tébolyítóbb. És maradtak a hangzavarban is egyre súlyosabb hallgatások.
Baj az is – méghozzá elég nagy –, hogy ebben az egész harsány, agresszív és gyáva őrületben annyira, de annyira kevés az igazi hang. S ha akad is, olyan nehéz kihallani a fülsüketítő rikoltozásból... Pedig ezek szólnak természetesen és emberien a lényegről: arról, amelyről szólásszabadság ide vagy oda, még ma is ritkán esik szó.
Eszembe jut néhány konkrét eset ezzel kapcsolatban.
Például ez az idióta Norbi-ügy. Hát mi más? Jogosan kapták fel sokan a fejüket, de a napokig tartó felfordulásban mégsem igazán beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a mozgás fontos, persze hogy az. Arról, hogy mozgás sokat lendít az életminőségen, ha az ember rátalál azokra a mozgásformákra, sportokra, amelyekben kedvét leli. Hogy ugyan az esztétikai kinézet is számít, de annál fontosabb az egészség, az állóképesség, a lelki jólét, fontosabbak a sikerélmények, amelyekhez a rendszeres mozgás vezet. A nagy véleményáradatban jólesett ezekről olvasni a Zöldsaláta blogon.
Aztán itt vannak a színházakkal kapcsolatos megszorító intézkedések és tervek. Hinni szeretnék abban, hogy a sokszínű minőségi kultúra alapvető egy nemzet életében. Egyetértek azzal, hogy a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap. Egyetértek azokkal, akik felemelték a hangjukat, akik tiltakoztak/tiltakoznak. De rossz érezni, hogy nem csupán színház és politika áll szemben egymással, hanem színházon belül is erős széthúzás tapasztalható. Aki nem áll közel a húsos fazékhoz, az fel mer szólalni, aki viszont nagyon is közel áll, az inkább hallgat, mellébeszél vagy bólogat, hogy politikusainknak milyen igaza van. Nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban mekkora figyelmet kapott Mucsi Zoltán és Vecsei H. Miklós közös véleménye, de nekem úgy tűnik, hogy közel sem akkorát, mint amekkorát valójában érdemelt volna: az ő gondolataikat érzem a legtisztábbnak, legőszintébbnek, legemberibbnek ebben az egész ügyben.
Végül itt van a klímaválság. Minden tiszteletem Greta Thunbergé, de bevallom, nem tetszik arrogáns és idősebb generációkra mutogató stílusa. Emellett meggyőződésem, hogy túlságosan is kihasználják a nagyobb hatalmak, amiért persze nem ő felelős. Viszont nem tetszik annak az ausztrál újságírónak sem a stílusa, aki már-már gyűlölködő hangnemben hordja le Gretat és kortárait, és rendkívül bölcsen arra szólítja fel őket, hogy hallgassanak.
Na a hallgatás az, amivel végképp nem jutunk semmire, mint ahogy az egymásra mutogatással sem. Egyiknek sincs ugyanis túl sok köze az értelmes és minőségi kommunikációhoz.
Ez a téma az előzőekben említettekkel szemben sokkal összetettebb, bonyolultabb és jelentősebb, ezért még nagyobb a káosz, a zaj körülötte, és még nehezebb kiigazodni benne. Számomra az igazi, valódi hangokat azok a hétköznapi emberek jelentik, akik saját, egyéni szintjükön sokat tesznek a környezetük megóvásáért. Az ő gondolataik, cselekedeteik viszont tömegekhez nem jutnak el, mert azok mögött nem állnak sem politikai, sem üzleti érdekek.
Egy kicsit fellélegzem, amikor ebben a fülsüketítő hangzavarban igazi hangokat találok. Csak az a – legnagyobb – baj, hogy az elszabadult pokol (mert az már rohadtul el van szabadulva) ezeket az igazi hangokat nyeli leghamarabb és leginkább el.
képek: 1: unsplash.com/ Gursimrat Ganda , 2: unsplash.com/Jordan Beltran, 3: pixabay.com
