Marilynne Robinson első regénye, a Háztartás (1980) csak nemrég, 2020-ban jelent meg magyarul. Nekem ez volt az első olvasásom a kortárs amerikai írónőtől, és bár fel voltam készülve arra, hogy egy lassan hömpölygő, lélektani művel van dolgom, amely nem a fordulatos eseményei miatt vált világhírűvé, mégis váratlanul ért mindaz, amivel ezen a 250 oldalon találkoztam. A Háztartás egy nagyon egyedi és különös írói stílusban megírt, rendkívül súlyos könyv. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pikk-pakk végeztem vele, mert valójában komótosan és döcögősen haladtam, a szöveg nehezen olvastatta magát, és a tartalma is meglehetősen erős. Nem, valójában nem az erős a megfelelő jelző itt, hanem a mély. Erős tartalommal gyakran találkozhat az, aki nyitott a kegyetlen valóság hiteles ábrázolására, de azt hiszem, az ilyenfajta mély tartalom jóval ritkább.
Két lánytestvér (Ruth – az ő szemszögéből íródott a szöveg – és Lucille) súlyosan terhelt története ez, akik anyjuk halála után egy idahói kisvárosba kerülnek a nagyanyjukhoz, majd Sylvie nagynénjükhöz, aki meghatározó jelentőségű lesz későbbi életük alakulásában. Lucille és Ruth személyisége és életfelfogása nagyon különbözik egymástól, és végül nagyon eltérő utakra sodródnak.
"Sylvie szép volt, de akkor volt a legszebb, ha valami úgy megijesztette, hogy azt érezte, valahogy foglalkoznia kellene a világ dolgaival – olyankor a leghétköznapibb dolgokat is olyan ravasz, feszült és óvatos jószándékkal végezte, hogy azok nehéznek és jelentőségteljesnek tetszettek, és az apróbb sikerek is örömmel töltötték el."
De vajon melyikük a szabadabb? Lehet-e egyáltalán az ember igazán szabad? Helyesen döntöttek-e és dönthettek volna-e másképp a lányok? Hogyan határozzák meg a halott, illetve a jelen nem lévő családtagok az élők életét, hol húzódnak a határok éjszaka és nappal, sötétség és világosság, múlt és jelen, élők és holtak, élet és halál, magány és szabadság, álom és ébrenlét, emlékezés és feledés között? Valószínűleg egy rakás ilyen és ehhez hasonló kérdés merül fel az olvasóban a regény befejezése után.
Az olvasás során azonban felesleges ilyesmiken gondolkodni és a szöveg sem enged merengeni: koncentrációt és elmélyülést igényel, hiszen ezek szükségesek ahhoz, hogy a lehető legvalóságosabban tudjuk átélni mindazt, amin Ruth és Lucille keresztülmegy. A Háztartás ugyanis a múlttal, az emlékekkel, a halottakkal való együttélés érzékletes, a részletekbe és mélységekbe jócskán belemerülő, sajátos és különleges lélektani ábrázolása. Ebbe a furcsa atmoszférába invitálja az írónő az olvasót, akinek nem dolga az analizálás, a bíráskodás, és talán a válaszok, okok keresése sem igazán, mert valójában az átérzés és az együttérzés lehet az egyedüli feladat. Ez egyfelől izgalmas, másfelől viszont lelkileg annyira megterhelő, hogy végül az olvasónak jó eséllyel eszébe sem jut, hogy bármelyik szereplő felett ítélkezzen, vagy a lehetséges okokat és alternatívákat kutassa.
Nem egyszerű regény ez, egy másodpercig sem szórakoztat és nem kínál könnyed olvasást, mégis bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a lassan hömpölygő lélektani műveket, valamint akiknek az alábbi idézetek felkeltik az érdeklődését.
"Gyakran láthatatlannak éreztem magam, tökéletlenül és alig létezőnek, s ez egyszerre volt a rettegés és a vigasz forrása számomra. Úgy éreztem, semmilyen hatásom nincs a világra, cserébe viszont abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy észrevétlenül figyelhetem."
"Mert a családokat nem lehet széttörni. Átkozd meg vagy űzd el őket, kényszerítsd vándorlásra a gyermekeiket, pusztítsd el vízözönnel vagy kénköves tűzzel, az öregasszonyok akkor is dalokat csiholnak majd a fájdalomból, a tornácon üldögélnek, és lágy estéken énekelgetik. Minden fájdalom ezer dalt hív elő, minden dal ezer fájdalmat, így a számuk végtelenre nő, és mind teljesen egyforma."
"A fogantatásomról csak annyit tudok, amit mindenki tud a sajátjáról. Sötétben történt, a beleegyezésem nélkül. Én (s ez a mind között legkarcsúbb szó túl közönséges ahhoz, hogy leírjam azt a ritka és törékeny valamit, ami akkor voltam) már időtlen idők óta a határtalan feledés erdejében gyalogoltam, éjjel nyíló virágokat szagolgatva, mígnem hirtelen… Az elrablóim rajtam hagyták a nyomukat, férfi és nő egyaránt, s a hónapok során csak kerekedtem, egyre nehezebbé váltam, míg a botrányt már nem lehetett tovább takargatni, s a feledés kivetett magából. De hát a fajtámban mindenkinek ez a sors jutott. Valami lelketlen alkímia által a nemlétből halál lesz, ha élettel keveredik. Így bezárul az ajtó, hogy megakadályozza visszatérésünket."
képek: saját
