Lehet, hogy az előző században lezajlott valamiféle elidegenedés, részben a gyors technológiai fejlődésnek és a fogyasztói társadalmak kialakulásának köszönhetően. Lehet, hogy az emberek valóban egyre nehezebben tudtak kapcsolatokat teremteni másokkal, egyre sutábban vettek részt a közösségi életben. Lehet, hogy egyre duzzadó egójuk hevesen és ellentmondást nem tűrően sodorta őket a könyörtelen individualizmus felé: vagyis a közöny, a magány, az önzés világába.
Lehet, hogy ez a veszélyes és káros tendencia befagyasztotta egy időre a felelősségérzetet, az empátiát, az elvakult egyéneket pedig lehúzta az egoizmus mocskos fertőjébe. Igen, lehet, hogy így történt. Ám szerencsére (és talán tényleg csakis szerencse dolga volt) az elvakult egyének váratlanul megvilágosodtak, ezért mielőtt végleg elmerültek volna az individualizmus mocsarában, nagy erőkkel kiküzdötték magukat belőle. A parton aztán leráztak magukról minden sarat, és megtisztulva, ökölbe szorított kézzel készültek fel az előttük álló küzdelmekre. Azaz hogy megmentsék a világot.
Így született meg a XXI. század embere. Az a modern ember, aki felismerte múltbeli hibáit, és immár éretten és felelősségteljesen, saját egóját háttérbe szorítva fordul – vissza – a közösség felé.
A ma emberének legkiemelkedőbb jellemzője ugyanis az, hogy törődik másokkal. Méghozzá nem is kicsit: ideje jó részét szenteli eme nemes ügynek.
A közöny, a magány, az önzés világa tehát már a múlté, a XXI. század a másokra figyelő, segítőkész, gondoskodó, empatikus embereké. Bye-bye individualizmus, helló kollektivizmus!
A ma embere egyből felkapja a fejét, ha valaki a közelében levegőt vesz, mert kutya kötelessége megfigyelni és jelezni, ha nem csinálja jól. Márpedig valószínűleg nem csinálja jól. De sebaj, mert a ma embere egészen biztosan tudja a helyes technikát. Igen, felkapja a fejét és tüstént reflektál mindenre (vagy a semmire). Hiszen elhatározta, hogy kiirtja magából a közönyt, s a legapróbb rezzenéseket (vagy nem rezzenéseket) is detektálja, lereagálja, sőt általában ítéletet is mond. És mivel a ma embere következetes is, feltett szándéka, hogy elhatározása mellett a végsőkig kitart.
A ma embere tehát figyel, érdeklődik, kérdez, beszélgetésbe kezd, kommentál, véleményt mond, javaslatot tesz, ha szükséges (és elég gyakran szükséges), felszólít vagy utasít. Mi több, mivel a ma embere igyekszik fejlődni, egyre többször merészkedik el a tettleges jelzésig is. Persze mindezt csakis a másik érdekében teszi. Azért, mert törődik másokkal. Azért, mert azt szeretné, hogy végre mások (is) azt érezhessék, hogy számítanak. Azért, mert így végre a világ is flottul működhet.
A ma embere nem fél tehát az egyenes és őszinte kommunikációtól. Szóvá teszi például, ha a másik két sószemmel többet szórt a levesbe, mint ahogy illendő lett volna (azaz ahogy ő, a megfigyelő teszi). Vagy két sószemmel kevesebbet. Ilyenkor valóban célszerű mellébeszélés nélkül figyelmeztetni a másikat, hogy ez súlyos következményekkel járhat. (Furcsa íz, esetleg ehetetlenség.) Hát minek itt különcködni??? Ám ha egyáltalán nem sózza a levest, akkor minek főz? Aki nem tud főzni, az ne főzzön! (Jó és hasznos tanács, mivel tényleg senki sem szeret ízetlen levest szürcsölgetni.) Ha pedig ugyanannyi sószemet szór a levesbe, mint ő, akkor meg minek utánozza? Járd a saját utad, drágám! (Bátorítás.) Mi lenne veled nélkülem? (Támogatás.)
A ma emberének kommunikációja amellett, hogy egyenes és őszinte, tele van érzelmekkel. Sok szenvedéllyel. Indulattal. Haraggal. Mindez annak a jele, hogy végtelenül érdekli mindaz, amit a másik mond vagy tesz. Sokszor agresszió is vegyül a reakciójába, meg olykor némi költői kép. Téged le kéne lőni! Nyilvánosan kéne kivégezni! Nyilván nem szó szerint érti ezeket, csak azért fogalmaz így, hogy a másik tényleg megértse: lépnie, változtatnia kell. A saját érdekében. Meg hogy a világ flottul működjön végre. Hát mi ez, ha nem a totális önzetlenség? Sőt néhány esetben egyenesen önfeláldozás?
A közöny, az érdektelenség, a nemtörődömség letűnt korok stigmái csupán. A XXI. század a kollektív mások felé fordulás, azaz az empatikus kollektivizmus világa. Talán mindez valóban csak a szerencsén múlt, egy véletlenszerű és váratlan megvilágosodáson. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha ez nem következik be, de mindegy is, felesleges be nem következett dolgokon elmélkedni. A lényeg, hogy minden a legjobb úton halad.
Van egy kis mondandóm a számodra!
kép: pixabay.com
