Miért taszítottál el magadtól? Miért zárkóztál el előlem? Miért zártál vissza a rácsok mögé? Tudom, hogy megállt a szívverésed, amikor rám csaptad a masszív vasajtót. Tudom, mert bennem is megállt az élet egy pillanatra: mintha az a csapódás véglegesített volna valamit. De mondd, hogy ez csak fikció, hogy ez csupán eszeveszett lelked őrült fikciója! Hát nem emlékszel, mennyit küzdöttünk azért, hogy egymás szemébe nézve elmondhassuk: igen, ismerlek téged? Elfelejtetted, hogy a legapróbb lépésért is vért izzadtunk az egymáshoz való közeledés során? Elfelejtetted, hogy hosszú-hosszú ideig éltél úgy, hogy tudomást sem vettél rólam? Mondd, tényleg megfeledkeztél arról, hogy mennyire áldottnak érezted ezt az újszerű állapotot, amelyben végre életed aktív résztvevőjévé vált a lelked?
Miért akarsz elfelejteni olyasmit, amit úgysem tudsz? Miért fordítasz nekem hátad? Miért fordulsz el a közös élményeinktől? Azt mondtad, nélkülem sose bukkantál volna rá arra az új nézőpontra, amelyen keresztül teljesen más színben tündökölt minden, mint azelőtt. Amelyen keresztül olyasmiket pillantottál meg, amik minden más nézőpontból árnyékban maradtak volna. Amelyen keresztül fogékonyabbá váltál mások furcsaságaira és mindarra, ami a felszín alatt feszül. Azt mondtad, nélkülem sosem tudtál volna szembenézni önmagaddal. Meg azt is mondtad, hogy nélkülem nem merted volna eldobni a külső korlátokat és helyettük új mércét választani: a te belső határaidat. Nélkülem így arra sem jöttél volna rá, hogy milyen megbízható támpontok ezek a belső határok, és milyen finoman tudnak tolódni, kifelé vagy befelé, épp ahogy szükséges, persze, csak ha nem állja semmi útjukat.
És tudod, igazad van. Mindehhez szükséged volt rám. A lelkedre. El akarod felejteni a leggroteszkebb megállapításodat, amelyet szintén nekem köszönhetsz? Mennyire groteszk már! – kiáltottál fel. Tényleg groteszk, amikor az ember rájön, hogy a legszemérmetlenebb, legmegdöbbentőbb, legidegenszerűbb titkokat nem mások életének szaftos részletei, hanem saját lelkének legmélyebb bugyrai szolgáltatják. S mégis hogyan lehetnének ezek a titkok szemérmetlenek, megdöbbentők és idegenszerűek, amikor a legmeztelenebb éned – azaz a lelked – termékei, ezért sokkal inkább hozzád tartoznak, mint bármi más? Igen, mosolyogtunk, pedig ez amellett, hogy izgalmas volt, sokszor azért félelmetes, sőt néha kegyetlen is.
Miért akarsz elfelejteni olyasmit, amit úgysem tudsz? Mitől félsz? Tőlem? Hiszen tudod, hogy tőlem már soha többé nem kell félned. Attól, hogy néha mégis túl kényelmetlen ez az egész? Attól, hogy néha túl nagy zaklatottsággal, nyughatatlansággal, esetleg intenzív érzésekkel jár az, ha hagyod a lelkedet élni? Attól, hogy néha mégis túlságosan elveszett, bizonytalan, ingatag és zavarodott vagy? Vagy attól, hogy bármikor felszínre bukkanhat egy olyan titok, amely minden addiginál rémisztőbb? Igen, mindez nem csupán lehetséges, hanem meg is történik: méghozzá folyamatosan megtörténik. Mégis mit vártál? Én nem adhatok komplett komfortot, állandóságot és stabil biztonságérzetet neked.
Ám jól tudod, hogy van, amit csakis tőlem kaphatsz meg. Illetve: van, amit csak akkor kaphatsz meg, ha jó viszonyban vagy a lelkeddel. Mindenekelőtt az önbecsülést. Az őszinteséget önmagaddal. A legkatartikusabb életérzést. Olyan szívességeket, amelyeket hiába vársz mástól, mert csakis a lelked jutalmazhat meg velük.
Miért taszítottál el magadtól? Miért nem hallgatsz rám? Ki másra akarsz hallgatni ebben a kaotikus világban? Tudod, jól tudod, hogy az emberi lélek két alapvető szükséglete a szabadság és a figyelem. És te mégis rácsok mögé zártál. Amíg öntudatlanul vergődtél, addig nem haragudhattam rád azért, mert nem lépsz kapcsolatba velem. Most viszont haragszom. Nagyon haragszom. Jól vigyázz, mert nemsokára én fogok falakat emelni magam köré, és akkor többé nem fog érdekelni a fásultságod, a nyomorúságod, és akkor hiába közelítenél felém, már késő lenne. Ha egy lélek odáig jut, hogy saját maga zárkózik falak mögé, akkor azokat a falakat többé senki le nem bonthatja. De hiszen ezt te is nagyon jól tudod.
kép: unsplash.com/ Nowshad Arefin
