– Mostanában egészen bírom az embereket.
– Úristen, mi történt? Hiszen te egy vérbeli mizantróp vagy!
– Az történt, hogy az emberek kezdenek egészen … emberien viselkedni.
– Tényleg? Felettébb érdekel, hogy miért jutottál erre a következtetésre!
– Hát neked nem tűnt fel?
– A bunkóság, az nagyon is feltűnt. De az az érzésem, hogy te nem egészen erre gondolsz.
– De nem ám! Én az igyekezetre gondolok. Arra a szenvedélyes igyekezetre, amelynek célja egy elképesztően elfogadó, majdhogynem tökéletes világ megteremtése.
– Aha. Te hol élsz?
– Jó ég, hogy te mennyire negatív és keserű vagy! Én igenis itt élek, ebben a világban, amelyben te is. Nem igaz, hogy neked nem tűnt fel, hogy az emberek mennyire vágynak az elfogadásra, ami szabadabbá és élhetőbbé teheti az életet! És talán most először az akaraterő meg az igyekezet is megvan ahhoz, hogy megvalósulhasson egy ilyen világ.
– Hát arra mindenképp megvan az akaraterő meg az igyekezet, hogy végül teljesen eltűnjön a szivárvány az életünkből. Lassan már azon sem csodálkoznék, ha valaki nekiállna bombázni a szivárványos eget.
– Mindenhol akad néhány hülye, az igaz.
– Ha még csak néhány akadna! De ezek szerint ebben a csudajó, posztmodern, filantróp világban őket is el kell fogadnunk…
– Úgy, ahogy mondod! Ha hülyék másra nem is jók, de legalább inspirálnak, ösztönöznek a fejlődésre, a változásokra.
– Nem értem, hogy mi kattant át benned, hogy hogyan lettél hirtelen megrögzött mizantrópból ekkora nagy fogadjunkelmindenkit párti.
– Hagyjunk ki ebből mindenféle pártot meg pártiságot, jó? Egyszerűen értékelem az emberek törekvését az elfogadásra, mit több, úgy döntöttem, én magam is kipróbálom ezt a hozzáállást. És tudod, mit? Tökre bejött! Azóta színesebbnek látok mindent magam körül.
– Ezt azért annyira ne hangoztasd, mert még a végén feljelentenek vagy ilyesmi. És tudod, mit? Nekem meg az tűnt fel, hogy ebben a – szerinted majdhogynem tökéletes világban –, amelyben tombol az elfogadás, az empátia meg az egyenlőség, valahogy mégis olyan mérgező légkörben élünk, amelyben pillanatok alatt tudunk elnémulni, görcsbe rándulni, megtörni, amelyben a legváratlanabbul képes valami a szívünk legmélyébe marni. Amelyben már lassan abba is belekötünk, hogy hogyan pislog vagy vesz levegőt a másik.
– Jó ég, hogy te ennyire negatív és keserű vagy!
– És? Csak nincs valami problémád ezzel? A sok hülye mellett csak elférek én is ebben a rohadt empatikus miliőben, nem?

kép: unsplash.com/ Simon John-McHaffie