Magam mellé helyezem a vaskos, mintegy 600 oldalas könyvet, hasonló méretű testvére még a polcon pihen. Tudtam, hogy súlyát nem csak fizikailag fogom érezni, és ez már az első oldalak elolvasása után bebizonyosodott. Egész életében dolgozott rajta, nem csak azalatt a 10 év alatt, amíg írta, pontosan egy éve – 2014. febr. 15-én - halt meg, kérése szerint ezután adták ki a könyvet. Karácsony óta kacsintgattunk a kötetekkel egymásra, aztán néhány napja Fanni rántott egy nagyot rajtam határozottan, hogy most már nem húzzam tovább az időt, így is hosszú lesz a közös sétánk. Még csak 1935-ben járunk, néhány hónap telt el a naplóírás kezdete óta, drága Fanni nem finomkodik, rendkívül kritikus teremtés nemcsak magával, hanem az egész irodalmi élettel, valamint Miklóssal szemben is. Bosszankodik például amiatt, hogy miért a féltehetségeket nyomják, mialatt szegény Miklós olyan nehezen tud boldogulni. Egyszer pedig egy baráti társaságban odahívta magához kedvesét és fülébe suttogta, hogy „nyomott kis zsidó”, utalva annak bizonytalan testtartására és mozdulataira. Ezeket muszáj volt megemlítenem, de itt és most ennyi. Viszont eszembe jutott még, hogy Gyarmati Fanni kiváló művészeti menedzser lehetne manapság is (mert tulajdonképpen az volt), de lenne min háborognia, megtapasztalva azt, hogy a féltehetségeknél még van sokkal - sokkal lejjebb is… Azt hiszem, Fanni és Miklós együtt alkot egy egészet, és ezt takarja ma a „Radnóti Miklós” márkanév. Én nagyon tisztelem és szeretem mindkettőjüket. Ha végeztem a kötetekkel, jövök még velük, de most visszatérek a Naplóhoz, mert Fanni nagyon erősen szorítja már a kezem.