Depresszió. Roppant trendi szó. Különlegesen hangzik: valahol túl a hétköznapin, de még eléggé távol a rideg tudományostól. Használjuk is gyakran. Nemcsak azt, hogy depresszió meg depressziós, hanem azt is, hogy depi, meg depis. Egész bájosan cseng. Eszembe is jut a talán mindannyiunk számra ismerős mondat: „Te, én tegnap olyan depis voltam, hogy majdnem öngyi lettem!” Tizenegykét éves lehettem, amikor egy kabaréműsorban elhangzott: ültünk szüleimmel a tv előtt és nevettünk. Egyrészt a rövidítések miatt, másrészt mert a depressziót tényleg csak egy lehangolt, múló állapotként fogtuk fel, nehogy már beledögöljön az ember egy kis szomorúságba. Ma már nem nevetnék rajta.

A depresszióról mindenkinek van véleménye, mindenki el tudná mondani a saját szavaival, hogy szerinte mi az. Betegség vagy úri huncutság? Valaki szerint az egyik, valaki szerint a másik. Feldmár András meg jól leteremtene minket: olyan, hogy depresszió nem létezik, az csak egy skatulya. Igaz, szerinte elmebetegségek sem léteznek, a pszichiátra a sötét középkor szintjén áll, a pszichiáterek helytelenül használják a gyógyszereket.
Nyilván nem titok, hogy Belső Nóra - a depresszióval kiemelten foglalkozó - orvosként nem értene egyet Feldmárral.

forrás

 „A jelenlegi magyar pszichiátriai ellátás olyan, amilyen. Voltak fényesebb időszakok, már ami az intézményrendszert és a szakemberek mennyiségét illeti, de a szaktudással sosem volt baj. Bátran kijelenthetem, hogy a tudásunkat illetően a világ élvonalába tartozunk.”

A doktornő hisz a szakmájában, hisz abban, hogy a depresszió megfelelő kezeléssel orvosolható, hogy mindig van kiút belőle. Az alcímmel (Betegség vagy úri huncutság?) kapcsolatban tehát határozott állásfoglalása van: a depresszió semmiképp sem úri huncutság, manapság egyáltalán nem éri meg csakúgy divatból, heccből depressziósnak lenni.

Belső Nóra könyvéből a következő gondolatokat mindenképpen fontosnak tartom:

A pszichiátria, az orvostudomány a depressziót betegségnek, súlyos elmezavarnak tekinti.

"Az, hogy az öngyilkosság….egy súlyos elmezavar, betegség következménye, számomra nem kérdés. Ennek legtragikusabb bizonyítéka az én szememben éppen az, hogy akad olyan, a saját életének önkezűleg véget vető, elismert pszichiáter is, aki éppen ebben a témában kutatott, és maga is küzdött a depresszió és az öngyilkosság ellen. Hóbortból, különcségből sosem tette volna meg."

Álljon hát itt a mondat: a depresszió egy súlyos elmebetegség. Nem hangzik túl jól. Meg kegyetlenül stigmatizál. Sokan vannak a pszichiátria ellen, nagyon sokan. Hallunk elrettentő módszerekről, esetekről, a pszichiátriai osztály kifejezéstől sokakat hideg is kiráz. Engem is, pedig néhány éve egy hajszál választott el attól, hogy bekerüljek. Szóval azt mondják az okosak, hogy betegség? Na és? De hát ez így egy skatulya? Lehet, de ha nem tekintenék betegségnek, nem foglalkoznának vele. Márpedig azért mégiscsak jó, hogy komolyan veszik. Ki kell mondani azt, hogy depresszió – bármennyire is összetett egy dolog – hogy elindulhasson a kommunikáció, a gondolkodás, a cselekedet vele kapcsolatban, ami esetleg pozitív irányban haladhat tovább. Nincs könnyű dolga a szakmabelieknek sem. A depressziónak milliónyi fajtája van, annál is több tünete, kialakulásának is számtalan oka lehet. Sokszor nehéz fülön csípni.
Mindettől függetlenül a megbélyegzés sajnos egy valós probléma. Ki meri felvállalni, hogy megjárta a pszichiátriai osztályt? Sokan még arról sem mernek nagyon beszélni, hogy terápiás kezeléseken vesznek/vettek részt.

„Azzal egyetértek, hogy a pszichiátriai betegség diagnózisa társadalmunkban sajnos tényleg stigma. De akkor ez ellen kell „harcolni”, nem a valós, szenvedő betegeknek adott segítség (nevezzük gyógyításnak) ellen.”

forrás

 „A depresszióból van kiút. Néha keserves, máskor könnyedebb, de rá lehet találni.” Persze mindenki esetében más, nincs egyetlen tuti recept, amely minden pácienst kihúz a csávából.

„Régen is az volt, és ma is igaz, hogy a korszerű terápiás szemlélet a lehetőségek kombinációját jelenti. … A gyógyításnál tehát össze kell szedni, amink van: az ész és a szív minden eszközét. Minden egyes emberhez meg kell találni a kulcsot, amely nyitja a lelke kapuját; meg kell találni a szót, amely eléri a tudatát, a hangot, amelyre hallgatni fog, és az eszközt, amellyel leghatékonyabban tudunk segíteni. Ez a depresszió kezelésének a titka.”

Azt hiszem, a doktornő tökéletesen fogalmaz. Sokan ellenzik a gyógyszeres terápiákat, sokféle vélemény és sokféle tapasztalat kering ezzel kapcsolatban.
Szükség van-e antidepresszánsokra? Valószínűleg sok esetben igen. Van úgy, hogy a beszélgetés, a figyelem, a szeretet önmagában nem elég, van az a mély szint (amikor a páciens lába alól teljesen kicsúszik a racionalitás), ahol az életmódváltás (táplálkozás, több mozgás, pozitív gondolkodás) nem kivitelezhető, legalábbis nem első lépésként, vagy mit sem érnek az alternatív gyógymódok. Persze a gyógyszeres kezelés sem garancia. Nyilván fontos, hogy mi és mennyi áll a recepten, valamint működéséhez elengedhetetlen a folyamatos konzultáció orvos és páciense között.
„A pszichiátria mára kilépett a hagyományos orvoslás kereteiből: partnernek tekinti a pácienst, és nem „betegnek.”

A szeretet jelentőségét Belső Nóra nem vitatja. A támogatói környezet természetesen sokat segít (sajnos sok esetben hiányzik). De példának megemlíti a bipoláris zavarral küzdőket, akik mániás (pozitív) időszakokban nagyon tudnak lelkesedni és másokat szeretni, de az nem érdekli őket, hogy a többiek hogyan viszonyulnak hozzájuk.

A bipoláris zavarral kapcsolatban még egy érdekes gondolat: bármennyire is jól hangzik a mániás időszak, amikor az érintett jó kedvű, pörög, lelkes, ötletel, kreatív, egyáltalán nem veszélytelen. Ilyenkor születhetnek például irracionális vállalkozási ötletek mindenféle következetesség nélkül, amely felélheti a család összes vagyonát, és végül nem valósul meg. A páciensek egyáltalán nem szeretik ezeket az állapotokat, a céljuk az élhető élet.

Belső Nóra hisz önmagában, a szakmájában, abban, hogy van kiút, ám könyvében nem fél megemlíteni (sok pozitív példa mellett) olyan esetet sem, amely öngyilkossággal végződött. Egy bipoláris zavarban szenvedő páciense szeretett hozzá járni, várta a terápiákat, amelyek segítettek neki. Aztán egyszer levélben megírta a doktornőnek, hogy hiába vannak rá pozitív hatással a kezelések, egyszer meg fogja tenni, mert így nem lehet élni: öngyilkos lesz. Két évvel később ez sajnos be is következett. A legutolsó találkozás jó hangulatban telt, a doktornő elment szabadságra, majd két hónap múlva jött a hír…

Elmebetegek vs. pszichopaták

Arról már volt szó, hogy a depresszió (sok más mellett) egy súlyos elmebetegség, ami nem ciki (illetve nem szabadna annak lennie), ami kezelhető, amiben a beteg sokszor nincs tudatában cselekedeteinek. Ezzel szemben - a doktornő szerint- a pszichopaták nagyon is tisztában vannak tetteikkel, azoknak súlyosságával, tudják, hogy mit és miért cselekszenek.
Úgy vettem észre, hogy a márciusi Germanwings tragédiával kapcsolatban is így gondolkodik. Andreas Lubitz-t inkább tekinti pszichopatának, mint depressziós elembetegnek, akit hiába kezeltek bipoláris zavarral, ez önmagában nem vezethetett volna idáig.
Érthető a doktornő állásfoglalása, persze más kérdés, hogy Andreas vajon a számára megfelelő kezelést kapta-e (eszem ágában sincs védeni őt).

Szerintem a gyakorlatban a doktornő által értelmezett elmebeteg és pszichopata halmaznak van egy óriási közös része, amelyben rengetegen bolyonganak magányosan, nem fogják fel/ nem akarják felfogni helyzetük, állapotuk súlyosságát, elutasítják a segítséget, vagy azt egyáltalán nem is kapnak.

„A depresszió egyik fő gyökere az elvárások és a lehetőségek közötti hatalmas szakadék.”

A depresszió nem kímél korosztályokat, társadalmi rétegeket, férfiakat, vagy nőket: bárkire alattomosan lecsaphat. Kialakulását elősegíthetik genetikai, biológiai tényezők, életkörülmények, de akár külső hatások nélkül is létrejöhet. Napjainkban folyamatosan nő a depresszióban szenvedők száma. Ennek legfőbb oka Belső Nóra szerint a modern fogyasztói társadalom és annak sugallata: mindenhez könnyebben hozzáférhetünk, mint azelőtt, az új dolgok egyre kevesebb örömet jelentenek számunkra. Plusz ez a szemlélet növeli az elvárásokat is: a miénket is, velünk szemben is: ehhez a legtöbb esetben nem illeszkednek a lehetőségeink. Következmény: nem tudunk annak örülni, amink van, mindig másra vágyunk, a boldogságot keressük, miközben meg kellene élnünk napról napra.

Néhány gondolatom a témával kapcsolatban

Belső Nóra könyve megerősítette bennem azt, hogy a depresszió olyan téma, amiről fontos beszélni, amely jóval komolyabb annál, mint ahogy azt jelenleg társadalmi szinten kezeljük.

Azt hiszem, sok tényező szerencsés találkozása szükséges ahhoz, valaki nagy eséllyel lépjen rá a kifelé vezető útra (illetve, hogy végig is járja azt): páciens és orvos szerencsés találkozása (van, hogy elsőre sikerül, van, hogy sokadikra/sokadikkal sem, nincs lehetőség - pl. anyagi - köröket futni…), megfelelő támogatói háttér, hatásos kezelések, a szervezetben zajló pozitív kémiai folyamatok, stb…

Senkit nem lehet megmenteni, mondják. Az akarat, a tudatosság fontosságát Belső Nóra is kiemeli. Fontos, hogy a páciens aktívan részt vegyen a terápiás folyamatokban, hogy ne adja fel. És kell a szerencse is. Méghozzá, én azt mondom, piszkosul kell. Eddigi tapasztalatok, megfigyelések alapján úgy látom, a szakma idő -, és kapacitáshiánnyal küzd (bár ez nyilván igaz az egész egészségügyre). Még a magánrendelésekben sem jut a legtöbbször annyi idő a páciensre, mint amennyi valójában szükséges lenne. Persze ezt némileg ellensúlyozza, ha a terapeuta minőségi munkát végez, de nincs garancia. Leginkább szerencse és tudatosság megfelelő kombinációja van. Na meg rengeteg kétségbeesés, reményvesztettség (mindkét oldalon), elfojtás, tagadás, feladás, tudatlanság, magány, küzdelem, és talán mégis egyre több nyitottság, remény és gyógyulás is.

(A dőlt betűs, idézőjeles részek szó szerinti idézetek Belső Nórától a könyvből)