Néha úrrá lesz rajtam a filmőrület. Általában egy ártatlan kis vággyal kezdődik, ami igazán nem akar semmi rosszat: kellene nézni valami jó filmet. És hiába teszek ennek eleget, másnap újra megfogalmazódik ez a vágy, és harmadnap úgyszintén. Egy ilyen filmőrület akár hetekig is eltarthat. És hogy milyen filmek jöhetnek szóba? Az igazság az, hogy sosem tudtam normális választ adni arra a kérdésre, hogy milyen filmeket szeretek, mindig csak hebegtem-habogtam. Hogy tulajdonképpen bármit, csak ne legyen akció meg horror, és lehetőleg thriller sem. Esetleg nagy ritkán becsúszhat egy-egy pszichothriller (mint mondjuk a Fekete hattyú, ha az annak számít), ha éppen olyan a hangulatom. Szeretem a letisztult, emberközeli, életszagú alkotásokat, egyáltalán nem zavarnak a közhelyes témák, a kiszámítható végkifejletek, valamint simán le tudnak kötni az egyszerűbb, vagy akár vontatottabb történetek is. Viszont azt nem bírom, ha a karakterek a végtelenségig le vannak butítva, nem szeretem az ostoba párbeszédeket, a nagyon modoros-mesterkélt filmeket. Rajongok az izgalmas, többé-kevésbé neurotikus, zizis szereplőkért (éljen Woody Allen!), és azt különösen imádom, ha valaki belső világa magával ragad (pl. Forrest Gump, Amerikai szépség). Hát kb. ennyit tudok így kapásból megfogalmazni a filmekkel való viszonyomról.
Néhány film, amelyek a jelenleg tartó filmőrületemben megfogtak (avagy éljen az Audrey Hepburn – Hugh Grant – Robert de Niro trió!), és bár egyáltalán nem valami hatalmas, világmegváltó, drámai alkotások, de nekem most pont ezekre volt szükségem:
Hogy ez hogy jött? Egyszer csak derült égből villámcsapásként ért a felismerés, hogy Audrey Hepburn-ből nem állok túl fényesen. Azt hiszem, idáig csak a Római vakációt láttam tőle, és szerencsére az Álom luxuskivitelben kitűnő választásnak bizonyult. Audrey Hepburn tényleg gyönyörű, az általa alakított Holly pedig tündéri, bájos, kissé (vagy nem is annyira kissé) szétszórt, álmodozó, ám furfangos lány. Paul (George Peppard), az új szomszédja, író, akivel egyből barátok lesznek, persze kapcsolatuk nem alakul zökkenőmentesen. Ez a film tele van zizis szereplőkkel, Holly-val és Paul-lal az élen, ennek megfelelően pedig aranyos, humoros, élvezetes párbeszédekkel. Holly és Paul a világ legtermészetesebb módján, halálos nyugalommal beszél nagyon fura és vicces dolgokról. Imádtam őket és az egész filmet.
Szeretem Hugh Grant-t, és rég nem láttam tőle semmit, ezt a hiányt pedig az Egy fiúról maximálisan pótolta. A címmel ellentétben igazából nem is egy, hanem tulajdonképpen két fiúról szól a történet, illetve legfőképpen róluk, valamint közvetlen környezetükről. Adott egy 12 éves értelmes, visszahúzódó, érzékeny fiú, Marcus (Nicholas Hoult), akinek fiatal kora ellenére rendesen meggyűlt a baja az élettel. És adott egy 38 éves csávó, Will (Hugh Grant), akinek szemmel láthatóan semmi gondja sincs. Úgy tűnik, nem sok közük van egymáshoz, találkozásuk mégis hatással lesz a másikra, illetve jócskán befolyásolja saját életük alakulását is. Manírok nélküli, kedves, közvetlen hangulatú film, amely ugyan komoly témákat feszeget, mégsem rántja a mélybe a nézőt.
Viszonylag új film, 2015-ös, csak haladok a korral én is, éljen! Adott egy vállalat, melynek megálmodója és vezetője egy fiatal, ambiciózus anya, Jules (Anne Hathaway). A cég sikeres, a munka sok, olyannyira, hogy kénytelenek bővíteni a csapatot. A gyakornoki senior-program keretében kerül a céghez a 70 éves, nyugdíjas Ben (Robert de Niro). Kiváló, izgalmas alapszituáció. Ben barátságos, nyugodt természetű, abszolút nyitott és kíváncsi munkaerő, Jules viszont kissé feszült, állandóan rohan, és alig van ideje a férjére, valamint kislányára. A nagy korkülönbség ellenére pedig úgy tűnik, a két korosztály nagyon is sokat adhat a másiknak, és sokat tanulhat a másiktól. Hasonlóan az Egy fiúról-hoz, könnyed hangvételű, mégis elgondolkodtató film.
