Vannak azok a filmek, amelyekben a főszereplő a történet elején megtudja, hogy komoly betegségben szenved és valószínűleg hamarosan meg fog halni. Nem nagy kunszt, már-már közhelyes alapsztorinak számít. Mi szokott ilyenkor történni? Az illető megijed, majd – miután valóban megérti, hogy meg fog halni/meghalhat – megpróbálja minden hibáját jóvátenni, elcseszett kapcsolatait tisztázni, megváltozik, a környezete pedig először sehogy sem bírja felfogni, hogy mi ütött belé. Közben egyre inkább megismerjük az életét, a családját, a barátait. Vagy az is lehet, hogy nem. Ki tudja? Lehet ebből giccses, kiszámítható történetet fabrikálni, lehet egészen filmszagút (ami nem feltétlenül baj), lehet olyat, amelyikben megjelenik a túlvilág, vagy valaki a túlvilágról, lehet egészen realisztikusat, olyat, amit tényleg végig lehet nevetni, és olyat, amely képes teljesen kifacsarni lelkileg a nézőt.
Én a közelmúltban három filmet láttam a témában, melyek során egy percet sem unatkoztam, sokat nevettem, és egyiket sem éreztem közhelyesnek. Három főszereplő háromféleképpen reagál a hírre, három film, melyeknek a közös alaptémán és a jó humoron kívül semmilyen kapcsolódási pontjuk nincs egymással. Két amerikai és egy magyar, két idősödő férfi (Robin Williams, Kern András) és egy fiatal lány (Kate Hudson). Két rák és egy agyi aneurizma. De vajon ki hogy éli meg, és kivel mi lesz?
Az Egy kis mennyország például tipikusan amerikai, a szó abszolút pozitív értelmében. Light-os vígjátéknak indul, egy szuper, fiatal baráti társasággal, amelyben természetesen a főszereplő Marley (Kate Hudson) a legnagyobb mókamester. A film akkor is megállná a helyét, ha Marley csupán egy látszólag magabiztos és jó kedélyű, ám a felszín alatt egy kicsit mégis elveszett és egy kicsit mégis élete párját kereső lány lenne, köszönhetően a kiváló karaktereknek és humornak. De persze a dolog nem(csak) erről szól és semmiképpen sem mondható habos-babos komédiának. Kicsit olyan volt számomra, mintha a kezdetben édes desszert egyre inkább kesernyéssé válna, de a keserű mellett továbbra is érződne valamilyen kellemes édeskés íz.
A Gondolj rám pedig tipikusan magyar, szintén pozitív értelemben. Mindhárom közül a legkórházszagúbb és legvalóságosabb. Ez a film mutatja meg leginkább a beteg szemszögéből ezt az egészet, hogy hogyan éli ő meg belül, részben a történetnek, részben a rendezői technikának – pl. kameramozgás - köszönhetően. A humor itt is kitűnő, bár jóval kesernyésebb, mint az előző estében. Amolyan igazi Kern-féle szarkasztikus, realisztikus humort hallgathatunk, LGT slágerekkel és budapesti képekkel fűszerezve. Talán jóval kevesebb nézőnek jön/jönne be, mint az Egy kis mennyország, de ez teljesen érthető.
A Brooklyn legmérgesebb embere Robin Willliams legutolsó filmjei közé tartozik (sajnos). Valahova az előző kettő közé helyezném el. Ugyan amerikai film, de nem annyira színes-harsány-csacsogó, mint az Egy kis mennyország. A sztori talán itt a legpörgősebb, én konkrétan végigizgultam, hogy mi lesz, hogy mi fog kisülni az egészből. Itt a kezdeti kesernyés íz kezd egész édessé válni a vége felé.
Nagyon szerettem mindhárom filmet, azt hiszem, egyformán sokat nevettem mindegyik során, az Egy kis mennyország végén kicsit pityeregtem, de legnagyobb hatással a Gondolj rám volt rám.
