Nem tudni, miért lett öngyilkos az öngyilkos. Még kutatják az okát. Általában így szokott ez lenni.
A kutatás fedőtevékenység. Azért találtuk ki, hogy ne kelljen szembenézzünk a másik lelkének legeslegmélyebb és legeslegsötétebb bugyrával. Na és persze a sajátunkkal sem. Ami a léleknek azon mélységeiben található, arra nem vagyunk kíváncsiak. Illetve nem akarunk kíváncsiak lenni. Nem merünk belenyúlni a szutyokba. Rettegünk. Hát hogy a francba ne rettegnénk a pokoltól?
Hogy lehetne elbírni azt a tudatot, hogy a másik részben az én hibámból lett öngyilkos? Igen. Még akkor is, ha nem a közvetlen környezetemben történt a tragédia. Még akkor is, ha olyan tette, akiről nem is hallottam soha. Mert az öngyilkosság a legnyilvánvalóbb visszaigazolása annak, hogy ebben az általunk működtetett világban rohadtul nem működnek jól a dolgok. Hogy nekünk, embereknek, akik a tökéletességre törekszünk, létezésünket és tevékenységünket megkérdőjelezhetetlennek tartjuk, szembe kell(ene) néznünk azzal, hogy valaki önszántából választja a halált az élet helyett. Hogy valaki önszántából öli meg magát, mert már nem akar, nem tud, nem bír ebben a világban élni. Ebben, amelyikben én is élek, amelyik működéséhez én is hozzájárulok a magam módján.
A tudat, hogy van, ami még az életösztönnél is erősebb tud lenni, elképesztően idegen és természetellenes. Márpedig van. Az öngyilkosság az emberiség legnagyobb kudarca és ezt a kudarcot képtelenség megemészteni.
