Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is. Sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat (és egyúttal a rovat) neve: Szivárvány merengő. Az idézőjeles részek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.

Az én-ideálokban való káros gondolkodás

(főként saját gondolatok)

Talán sokan nem is érzékelik a valódi énjüket, nem ismerik fel azt, vagy ha igen, akkor is elfojtják, vagy semmibe veszik. Tulajdonképpen lehet, hogy egyszerűbb szem előtt tartani az ideális ént, amely tartalmazza például a társadalom és mások elvárásait, vagyis egyfajta kapaszkodó, amelynek a segítségével könnyebb megállni a lábon, annak az igénybevétel tájékozódni a világban. Talán ritkán gondol bele az ember, hogy neki ez valójában nem jó, ő igazából nem ezt akarja (persze van olyan is, aki meg igen).

Feldmár a következőt mondja a szabadságról (ezt nem A tudatállapotok szivárványában olvastam):

“Aki megszületik, arra van ítélve, hogy szabad legyen. Egy ember nem lehet nem szabad, de akkora a felelősség megölelni és észben tartani a szabadságunkat, hogy úgy csinálunk, mintha nem lennénk szabadok. Menekülünk a szabadságunktól.”

Nehéz elhagyni a mankót (elszakadni az ideális éntől), és újra a saját érzések szerint tájékozódni a világban. Hinni bennük, hiszen a belső érzések azok, amelyekben a kisgyerek csalódik, amikor először meglátja magát a tükörben.

Az, hogy sokan nincsenek kapcsolatban a reális énjükkel - megfeledkeznek róla, elfojtják azt, vagy egyszerűen nem is tudnak róla -, sokszor rendkívül káros, ártalmas és pusztító is tud lenni. 

Feldmár mondott egy példát az egyik előadásán, bár nem az ideális én - reális én témával kapcsolatban, de szerintem azzal is szorosan összefügg. Ja igen, eszembe jutott: az őrülettel kapcsolatban hozta fel az esetet: az ember akkor tud leginkább megőrülni, ha valaki mond valamit, de másképp cselekszik. Az emiatt kialakult értetlenség, zavar, feszültség miatt következik be az őrület. Vagyis szerintem ilyenkor sok esetben az ideális én szólal meg, ám a valódi én cselekszik. A Feldmár által említett eset pedig az alábbi volt:

Egy sráctól azt kérte az edzője, hogy miután a többiek kivonulnak a pályára, ő még maradjon egy kicsit az öltözőben. Amikor kettesben voltak, megparancsolta neki, hogy szopja le. A fiú megtette. (Gondolom nem mert, nem tudott kibújni a dolog alól.) Ezután az edző a pályán úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna (nyilván), a srác pedig teljesen összezavarodott, és végül önmagában kezdett kételkedni. Kezdte elhinni, hogy a saját élménye nem is valós, hogy biztosan félreértett valamit. Tehát nem hitt a valódi énjének, nem hitt a saját érzéseinek, és elfogadta az edzője ideális énjét, aki igazából nem is csinált semmit, aki ugyanolyan természetesen viselkedett, mint azelőtt.

Megszámlálhatatlanul sok ehhez hasonló eset történik folyamatosan a világban, amelyben néha az áldozat sem fogja fel igazán, hogy mit tettek vele, vagy ha fel is fogja, mások nem hiszik el neki. Az ideális énekkel teli idillbe az ilyen dolgok (erőszak, bántalmazás, stb.) nem férnek bele. Márpedig ezek sajnos nem fognak megszűnni, javítani a helyzeten mégis úgy lehet, ha kitudódnak, ha az ember mer tudomást venni róluk, és mer az áldozatoknak segítséget nyújtani.

Mi lenne, ha az ideális ének háttérbe szorulnának? Feldmár szerint nem válnánk állatokká.  Szerintem sem. Sokkal inkább szembe mernénk nézni a reális énünkkel, a valós világgal és annak történéseivel. Saját magunk és mások elfogadása végre nem csak üres frázis lehetne, hanem a valóság. Nem lenne annyi feszültség, szorongás, félelem, őrület, tragédia, fájdalom a világban (persze nyilván lenne, csak kevesebb). Talán kevesebb bántalmazás és erőszak történne, részben azért, mert az embereknek nem lennének irreális elvárásaik önmagukkal és másokkal szemben. Valahogy nyugodtabbak lehetnénk.

Majdnem 25 év telt el azóta, hogy Feldmár erről beszélt Debrecenben. Azóta, a fogyasztói társadalom térhódításaival, majd különösen a közösségi média megjelenésével és elterjedésével jóval komolyabbá és aktuálisabbá vált a téma. Az ideális és a reális én közötti szakadékok egyre csak nőnek és nőnek: a közösségi felületeken kialakított tökéletes énképek az ideális éneket irreális magasságokba emelik.

Végezetül

Tudom, hogy ezekben a bejegyzésekben sokkal több szó esik az ideális énről, arról, hogy mennyire negatívan tud hatni az emberre, különösen akkor, ha óriási a távolság közte és a valódi én között. Önmagában az is eléggé bonyolult és komplex téma, hogy tulajdonképpen milyen elképzelésekből, tényezőkből, hatásokból (külső, belső elvárások, irreális célok, környezeti hatások, téves énkép, stb.) áll ez az ideális én. De körülbelül épp ennyire bonyolult a valódi én beazonosítása is. Ez a kétféle én (vagy valójában ki tudja, hány) egymásra is hat, és a történet nem zárul le annyival, hogy az ember felismeri: eddig egy ideális én elképzelései, céljai szerint élt, amely én nagyon messze van az ő igazi (valódi) énjétől. Nagyon nehéz rátalálni a valódi énre, ennek az erős és mély önismeret, illetve az állandó őszinteség elengedhetetlen feltételei. Talán sokszor egy élet sem elég ahhoz (még ha az ember folyamatosan dolgozik is önmagán), hogy a valódi én teljesen megismerhető és definiálható legyen. Emellett a valódi énnek szintén vannak céljai, feladatai, vágyik fejlődni, de elképzelései sokkal megvalósíthatóbbak és  sokkal inkább illeszkednek a saját vágyakhoz, mint például egy tőle jóval elrugaszkodottabb idelális én elképzelései. Ezeket az utolsó gondolatokat azért fogalmaztam meg, mert amennyire izgalmas ez a téma, annyira sokrétű is (még nem szakmai szemmel is). Ezeknek a bejegyzéseknek a középpontjában pedig mindenekelőtt a torz, ideális én és annak negatív hatása áll.

Az ideális én vs. reális én kimeríthetetlen téma, de én a részemről most pontot teszek a végére.

képek: felső: pexels.com, alsó: flickr. com: bal: Photos_by_Lis, jobb felső: Thom Sanders, jobb középső: Tif Pic, jobb alsó: AleksaMx