Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is. Sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat (és egyúttal a rovat) neve: Szivárvány merengő. Az idézőjeles részek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.

Feldmár a párkapcsolatokról

Feldmár szerint „ha egy házaspár azt mondja, hogy közelebb akarnak kerülni egymáshoz, azt nem szabad elhinni.”

Nagyon sok hozzá fordult párt úgy tudott elképzelni, hogy a pár mindkét tagja egy övet visel, amely övbe egy kb. három méteres farúd van kapcsolva. Tehát a férfi és a nő ennél a három méteres távolságnál sem egymáshoz közelebb, sem egymástól távolabb nem tud kerülni. A farúd biztosítja azt, hogy nem kell nagyon közel lenniük egymáshoz, de nem kell attól sem tartaniuk, hogy esetleg egyedül maradnak, hiszen végül is össze vannak kötve.

Feldmár a pszichoterápiák során csak annyit szokott ilyenkor mondani a pár tagjainak, hogy ő látja ezt a farudat, de hogy ők mit kezdenek vele, az az ő dolguk. Ha a pár élete végéig ezzel a rúddal szeretne keringeni, akkor tegye. De amikor tudatosul bennük, hogy ezzel a farúddal élnek, elkezdenek azon gondolkodni, hogy vajon mitől félnek, miért nem mernek közelebb kerülni egymáshoz.

Leginkább azért, mert ha eldobnák ezt a rudat, ugyan csökkenne a távolság közöttük, de jóval kockázatosabb lenne a kapcsolatuk. Vagyis izgalmasabb, intimebb viszonyban lehetne részük, de ugyanakkor Damoklész kardja is ott lógna a fejük fölött: azaz a szabadság veszélye a kapcsolatuk fölött. Nincs farúd, nincs biztosíték, fennáll annak a veszélye, hogy nem maradnak együtt. Egy intim kapcsolatnak véget vető szakítás vagy válás pedig borzalmasan fájdalmas.

A farúd összekapcsolja a pár tagjait, összetartja őket (valamennyire), de talán soha nem lesz igazi bensőséges kapcsolat közöttük. „Akkor az rabság lesz. Minden, amit az ember annak érdekében tesz, hogy biztonságban érezze magát, rabbá teszi. Az élet akkor érdekes, amikor az ember száz százalékig veszélyesen él.”

Különben az, hogy milyen közelséget bírunk el, milyen közelséget keresünk, nagyon függ attól is, hogy milyen közelség a jellemző a családunkban. Ha a szülők között ott feszül a farúd, akkor jó eséllyel a farudas verzió lesz a célunk, mert ezt szoktuk meg. Persze van, aki rájön arra, hogy a szülői minta nem az egyetlen járható út.

Feldmár egy új bekezdésben megjegyzi, hogy egy ilyen közeli (farúd nélküli), intim együttlétet valakivel tulajdonképpen mindannyian átéltük már egyszer: amikor még anyánk hasában voltunk. „Akkor a lelkünk az ő lelkében úszott. Nem tudtuk, hogy ketten vagyunk, mindannyian azt hittük, hogy aki én vagyok, az én és az anyám együtt.” Amikor felfedezzük, hogy igazából ketten vagyunk, az „óriási intellektuális ugrás”. Feldmár aztán más irányban (anya-gyerek kapcsolat) folytatja ezt a témát.

Saját gondolatok

A születés élménye miatt inkább farúd?

Talán a lelke mélyén mindenki cipeli a születése traumáját, amely során óriási fájdalmak árán kellett elszakadnia valakitől. Lehet, hogy ezért félnek az emberek a nagyon intim kapcsolattól? Mert attól tartanak, hogy annak mindenképp elszakadás (szakítás) lesz a vége, abból a véres, keserves, fájdalmas élményből (születés) pedig még egyszer nem kérnek? Ez persze leginkább mélyen, legmélyebben a tudat alatt zajlódhat, sokszor az ember mindebből csak a félelmet, a gátlást érzi/érezheti.

Párkapcsolatok a farúd-kérdésen túl

Persze ez az egész nem ilyen egyszerű. Illetve így sem egyszerű, de nem csupán az a kérdés, hogy van-e farúd a felek között vagy nincs. Akad még ezen kívül egy rakás más dolog is, amelyek miatt a párok tagjai sokszor akadályokba ütköznek, meginognak, elbizonytalanodnak, kisiklanak, stb.. Sokan érzik úgy, hogy most már tényleg jó lenne valami tuti recept, amely alapján rábukkanhatnak arra az egyre, akit már régóta keresnek, és/vagy amely alapján működőképessé tehetik a párkapcsolatukat. Pedig recept, az sajnos nincs. Vagyis megszámlálhatatlanul sok kering a világban, de egyetlen tuti, jól bevált nincs. Farúd vagy nem farúd? Kinek melyik lenne a jobb? (Ugyan Feldmár nem mondja ki, de azért egyértelműen a farúd nélküli párkapcsolatok mellett teszi le a voksát.) Nehéz jót és okosat mondani. Ha valaki nagy gondban van, a saját belső hangja tud a legtöbbet segíteni. Szerintem nagyon fontos a hitelesség, a jó kommunikáció és a ki nem alvó láng. Mert ha a láng hosszú távra kialszik, az nem jó, mert az unalom nagyon tud ölni.

A Ridikül című műsorban hallottam évekkel ezelőtt Koós Jánostól, hogy szerencse kell ahhoz, hogy az ember ráakadjon az igazira. Tulajdonképpen igaza van, a szerencse önmagában bőven elég hozzá.

Abból a 6 alkalmas jegyes oktatásból, amelyre jártam, a katolikus pap egyetlen kétszavas mondata maradt meg, de azt hiszem, már azért érdemes volt végigcsinálni. Ő a következőt mondta: Inspiráljátok egymást! Szerintem ez az egyik lehető legjobb tanács, amelyet friss vagy házasodni készülő párok kaphatnak. (Megj.: Lehet, hogy a farúd nélküli kapcsolatokban ez könnyebben megy? Csak egy kérdés.)

Végezetül Feldmár még egy gondolata (nem farudas, de párkapcsolati):

„Nagyon könnyű kitalálni, hogy ki lesz jó szexuális partner: menj el táncolni vele! Vagy beszélgess vele! Aki nem jó beszélgetőpartner, az szexuális partnernek sem jó. De át lehet törni ezeken a gátakon, például úgy, hogy az ember megtanul táncolni.”

képek: felső: pixabay.com, középső: pexels.com, alsó: unsplash.com