Hazaérni jó. Kötelezően jó. A hazaérés nem kapott engedélyt arra, hogy ne legyen jó.

Megérkezni valahova, révbe érni biztonságos, nyugodt, harmonikus állapot. A megérkezés pillanatában az ember már maga mögött tudhatja a megtett út nehézségeit, fáradalmait, de még nem foglalkozik az előtte álló feladatokkal. A hazaérkezés pillanataiban még csak áll egy helyben egy kicsit összegörnyedve, kezéből kicsúszik a koffer, lábáról lerúgja a cipőt, türelmetlenül szabadítja ki testét a kabátjából. Akkor egy kicsit megrázza és leporolja magát, és valahol a bejárati ajtó meg a nappali között levegőt vesz. Egy kicsit kivetkőzik önmagából. Abból az új önmagából, amely az utazás alatt született és alakult. Amelyiket csak az újabb és újabb felfedeznivalók és úticélok érdekelték eddig, hiszen még csak nem is hallotta azt, hogy haza. Vagy azt, hogy otthon. Mert aki hazaért, az otthon van. Az otthonában. Szóval az ember hazaérés után levedli ezt az új ficánkoló-zizegő önmagát, otthagyja az előszobában. Aztán végigjárja a lakást, kinyitja az ablakokat, felveri a leülepedett port. Az otthon újra feléled, és lassan összhangba kerül a gazdájával. S az előszobában hagyott új én, amelyik az utazás során keletkezett, észrevétlenül szivárog bele az otthoni körforgásba, beleépül az ember személyiségébe, összegyúródik az eddigiekkel (az utazás előtti énnel), később emlékek, érzések, hangulatok, ízek, benyomások, fényképek, gondolatok formájában villantja meg magát.

Hazaérni jó. Kötelezően jó. Egyértelműen jó, persze. Csakhogy én még nem értem haza.

Még görcsösen markolom a bejárati ajtó kilincsét, ugyanakkor már érzem az otthonom illatát. Már nem vagyok úton, de még nem érkeztem meg. Beleragadtam egy köztes állapotba az utazás és hazaérkezés közé, ahogy az idő ragadt be valahova nyár és ősz közé.

Köztes állapot szárazföld és víz között.

Nem akarom magam mögött tudni Velence utcáit, Firenze freskóit, a toszkán tájakat, az esti tücsökciripelős borozgatásokat, a tenger látványát. Még visszamennék. Még fotóznék. Még nem volt elég.

De. Elég volt. Mondja az elmém. Pont elég. Jó volt, de ugyanakkor fárasztó is. Fizikailag, mentálisan és lelkileg egyaránt. Befogadni a sok újat, elviselni a tömeget. Hiszen tudom én. Ilyen az utazás: feltölt és leszív. Elég volt. Ideje hazaérni.

Talán igaza van az elmémnek. Mégis pont ő szorít bele a köztes állapotba, ő nem hagy nyugodni. Zaklatott vagyok, és nyugtalan. Nyughatatlan. Állandóan kattogok valamin. Illetve valamiken. Sok mindenen. Az elmém hiperaktív, és mégis van pofája arra kérni, hogy érkezzek meg, hogy csendesüljek le. Cikázik össze-vissza a sok emlékképek között, és amelyiket szimpatikusnak talál, becsúsztatja a látóterembe. Úgy tűnik, elég sokat tart szimpatikusnak. Nemcsak erről az utazásról, hanem egy másikról is. Ez kellemes emlék, az fájó. Itt Toszkánában vagyok, ott egy temetésen. Itt narancssárgában, napsütötte arccal, ott sápadtan, feketében azt rebegem, hogy Jézusom, amikor a koporsót megmozdítják. Akad olyan emlékkép, amelyről elhiszem, hogy velem történt, és van olyan, amelyikről képtelen vagyok elhinni, hogy közöm van hozzá. És ha ez mind nem lenne elég, az elmém az üres réseken becsurgatja a sok teendőt. Emlékeztet a céljaimra, arra, hogy a jövővel is foglalkozni kell (mondjuk a következő nappal), hiszen a jövő pillanatok alatt jelenné válik. Tulajdonképpen hálás lehetek ezért neki. Illetve lehetnék.

Így nem lehet hazaérkezni.

Ő hazaért, és most örül az otthonának.

Az első otthon töltött éjszaka különösen háborgató és felkavaró. Azt álmodom, hogy földrengések vannak, és földalatti modern bunkerekbe kell menekülni. Viszont máshova küldenek engem meg őt, akivel együtt szeretnék lenni. Rettegek és féltem őt is, és sietni kell, mert minden másodperc számít. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt kreálnia az elmémnek, a tudatalattimnak vagy bárminek. Talán Irma hatása? Nem tudom. Furcsa álom. Nagyon furcsa. Milyen furcsa földrengés elől a föld alá menekülni… És furcsa megébredni az éjszaka közepén úgy, hogy fogalmam sincs időről és térről, de néhány másodpercig még arról sem nagyon, hogy kicsoda is vagyok én. (Vajon milyen velencei maszk feszül az arcomon, hogy még az önazonosításra is képtelen vagyok?) És furcsa másnap azt hallani, hogy Toszkánán komoly vihar söpört végig, és halálos áldozatok is vannak.

Pedig most már haza kell érni.

Pontot kell tenni az egyik mondat végére, hogy egy másikat lehessen kezdeni. Én a vesszőkben nagyon jó vagyok, ellenben nehezen teszem ki a pontot. A vesszőhöz elég egy halvány firkantás, a ponthoz viszont erő kell. Erő kell ahhoz, hogy az a pont láthatóvá váljon. De mégsem kell félni a mondatvégi ponttól, mert attól még a tartalom nem veszik el, hanem belecsurog a következő mondatok tartalmába, és összevegyül vegyük.

A pont kitétele, a hazaérés pillanatnyi egyensúlyi állapot. Ám elengedhetetlen ahhoz, hogy (viszonylag) ép ésszel és (viszonylag) normálisan lehessen folytatni a dolgokat.

képek: saját