Toszkána retteghetne, és örök nyugtalanság gyötörhetné a rázúduló magas elvárások miatt. Hiszen világhírű. A világhírnév pedig nagyon tudja szorongatni a világhírnév viselőjét. Toszkánának varázslatosnak, ámulatba ejtőnek kell lennie: tényleg olyannak, mint amilyennek a képeslapokon látja az ember. Meg van neki mondva. Különben hallgathatja a mindenfelől érkező turisták panaszait, ami nem tenne jót a lelkiállapotának. És ha Toszkána nincs jó lelkiállapotban, akkor hogyan lesznek ott finom borok? Márpedig a sokféle finom és minőségi bor szintén elvárás Toszkánától.

Ám Toszkánát mindez nem érdekli. Illetve nem hatja meg. Toszkána nyugodt, sőt, sokszor csendes, és kényelmesen, jól elterülve süpped bele a jelenbe. Kisujját sem mozdítja azért, hogy a turistáknak megfeleljen, de magától értetődőnek veszi a csodálatokat, a rajongást. Tudja, hogy mindehhez bőven elég, ha önmagát adja. Az újonnan érkezőket halvány mosollyal fogadja:

Na ugye, hogy ő a valóságban is olyan, mint a képeslapokon?

Toszkána nem szégyellős, domborulatait nem rejtegeti a paparazzo-k elől: természetesen, lazán pózol mindenkinek. Nem takarja meztelen testét sűrű erdőkkel, és nem bújtatja tekintetét azok fái mögé.

-Cicuka, kocsiból úgy fényképezünk, hogy gyorsan kec-kec. És kec. Aztán valami vagy lesz, vagy nem. De nincs idő állítgatni. Érted?
-Értem. De én úgy akartam, hogy az út szélén álló ciprus is benne legyen, de az egyszer csak már nagyon mögöttünk volt.

Toszkána úgy napsütötte, ahogy semmi más. És ahhoz, hogy ezt észrevegye az ember, nem elég a film. Ezt a maga valójában a saját két szemmel kell látni.

Attól, hogy valamit süt a Nap, attól az még nem válik napsütötté. Ahhoz kölcsönösség kell. Harmonikus kölcsönösség a Nap és az általa sütött valami között. A végtelenségbe nyúló toszkán – szárazságtól  – szalmaszínű, illetve annak látszó pőre dombok és a napsütés összhangja pedig varázslatos. Emiatt látja az ember azokat aranysárgának. És azok a dombok a szabadságot, a levegőt, a tereket hirdetik. Az aranysárgából kisebb-nagyobb oázisok tűnnek ki: szőlőültetvények, olajfaligetek, (oszlopos) ciprusok, mandulafenyők, kisebb-nagyobb családi és/vagy borbirtokok. De környezetükből leginkább a magasabb dombokra épült, kőfallal körülölelt – többnyire középkori – városok emelkednek ki. A kőfalakon belül meredek és szűk utcák, hangulatos terek, városházák, templomok, kőházak és a kőházak falain, ablakaiban, kapuiban egymással és az őket bámulókkal kacérkodó színes virágok bújnak meg a nagyvilág elől. Talán régen védett a kőfal az ellenségtől, azonban ma már nem véd a turistáktól.

Az általam látott városok és városkák közül (Volterra, San Gimignano, Monteriggioni, Montepulciano, La Pienza, Monticchiello és Siena ) Monticchiello a számomra legkedvesebb. Kisebb, csendesebb, meghittebb, virágoktól színesebb, kevésbé felkapott, mint a többi. Ismerősöktől kapott értékes információ volt, hogy ő is létezik.

Mindezek ellenére Toszkána sem makulátlan és Toszkánában sem makulátlan minden. Toszkána tudja, mi az a szieszta, de a kemény munkát is jól ismeri. Tőle telhető módon próbálja viszonozni a szorgalmas helyiek belefektetett energiáit, de a természettel nincs mindig összhangban. Viharok, szárazság, kánikula, májusi fagyok nehezítik meg a mindennapi életet. És még ki tudja, mi minden, amit Toszkána nem köt a turisták orrára. Néha csak a szerencsén múlik, hogy kinek mije marad meg.

Mint ahogyan részben a szerencsén múlik az is, hogy milyen szálláshelyet és szállásadót fog ki az odautazó. Némi szerencsével mondjuk olyat, amely távolabb esik a főutaktól és más házaktól, csendes, nyugodt, sőt idilli. Olyat, ahol a teraszról rálátni a toszkán tájra – szőlőkkel, olajfákkal, ciprusokkal -, valamint Montepulciano városára. Ahol a szállásadók kedvesek, és egyik este – általuk készített – vacsorára hívják a vendégeiket. Ahol 11 macska (is) lakik egy számukra átalakított különálló raktárban, ahol gitárokat tároltak a cicák előtt, mert a szállásadó pár férfitagja szeret zenélni. (Hogy a gitárok most hol vannak, azt nem tudom.) Ahol a turista azt mondja, hogy akkor ő most itt szeretne maradni. Úgy nagyjából örökre.

A szállás teraszáról

Toszkána furcsa dolgokat hoz ki belőlem.

Állok reggel a teraszon, hűvös van még, kezemben a forró kávé. És meghallom a csendet. Azt az igazi csendet, amely még ennek a vidéknek a csendjéhez képest is csend. Amelybe csak egy - egy távolabbi kukorékolás siklik bele. Rohadt ritka az ilyen. Mondanám, hogy esetleg itthon éjjel lehet valami hasonló, ha épp minden szomszéd alszik, de az tényleg ritka, és ha épp nem kattog az elmém, de ha éjjel ébren vagyok, olyan nincs. Ott, a toszkán szálláson viszont az elmém is nyugodt, leköti a csend és a látvány. Meg a kávé íze.

Napközben a kukorékoláshoz más madárkák is csatlakoznak, néha egészen intenzív és ricsajos a csicsergés. De nem zavaró. Figyelem, és kihallok belőle valamit, ami ismerős. Kakukk, tippelek - másodszor, mert először a bagoly villan be, de azt hamar elvetem -, és a youtube-os lecsekkolás után úgy gondolom, hogy a megoldás helyes. Milyen jó, hogy gyerekkoromban megtanultam néhány madár hangját…

A szállás teraszán az esti időtöltés sem unalmas. A madárkák helyét tücskök veszik át, a fejem kellemesen zsong a bortól meg a ciripeléstől. Telihold van, fényében látom a szomszéd családi birtok házának és ciprusainak fekete sziluettjeit. Az ég egy kicsit borús, felhők takarják el a Hold egy-egy részét. A kép folyamatosan változik az egyre feljebb kúszó gömbbel, a szürkés és szürkés-narancssárgás színű, előtte elvonuló felhőkkel. A szürke különböző árnyalatait figyelem az égen. Szerintem több mint ötven.

Így sikerült géppel (nem én csináltam)

Egyszer sétálni indulunk a szállásról. Később kiderül, hogy ez igazából egy beszerző körút, amelyen ki-ki a saját érdeklődési körének megfelelően gyűjtöget. Tehát valaki néhány szem szőlőt csíp le sunyiban az egyik fürtről (tényleg csak négy-öt szemet, úgyhogy PSZT!), engem meg természetesen egy tepsifa földre hullott tobozai kötnek le. Akkor még tepsifának hívom a mandulafenyőt, mert dunsztom sincs, hogy mi a hivatalos neve, csak azt tudom, hogy a ciprus mellett az is tipikus a mediterrán vidékeken. Azért kapja tőlem a tepsifa nevet, mert a lombja függőlegesen nem vastag, viszont vízszintes irányban annál inkább elterül. Tehát sokkal empatikusabb, mint a fegyelmezetten, kacéran és magabiztosan felfelé nyúló ciprus társa. Az oszlopos ciprusok Toszkána kiemelt esztétikai látványosságai, és persze már önmagában a létezésük is jót tesz a természetnek. Na de árnyékot, azt nem sokat nyújtanak. Ilyen szempontból a mandulafenyő könyörületesebb az emberekkel.

A toboz és a mandulafenyő

Toszkána furcsa dolgokat hoz ki belőlem. Mert nem, egyáltalán nem természetes az, hogy én egy fatobozra kattanok rá, amit haza is hozok. Persze ez mindenekelőtt azért történhet meg, mert egyből az jut az eszembe, hogy de jó lesz fotózáshoz, különösen most ősszel. De ilyesmi rám eddig nem volt jellemző. Vagy így férkőzött hosszú évek során tudatalattimba a régi horvátországi nyaralások során anyámtól gyakran elhangzó „fügefánál kell megállni pisilni” szállóige, amely leginkább jelképes értelmű volt? Ez a mondat kétségkívül Rousseau „Vissza a természethez” nézetének családunkra szabott, kevésbé szofisztikált – ám tartalmilag azonos – változata, amely úgy tűnik, most engem is utolért. Nem, nem pisilek sem mandulafenyő, sem ciprus tövébe, csak az elmém skicceli fel egyelőre halványan a tábla szélére, hogy új érdeklődési kör: természet.

Toszkána furcsa dolgokat hoz ki belőlem. Nem is a madárcsicsergés, mert azt már jó ideje szeretem hallgatni. De hogy én azon gondolkodjak, hogy melyik hang melyik madárhoz tartozik? Meg hogy fákkal kezdek foglalkozni? Ez azért nem semmi.

Mi ez a természet felé fordulás? Természetes változás vagy maga a könyörtelen öregedés?

Toszkána furcsa dolgokat hoz ki belőlem. Eddig szerintem még sosem írtam tájakról.

képek: saját