A leírt betűk hihetetlen erővel bírnak és csodákra képesek. A legintimebb gondolatok is sok-sok írott betű tökéletes találkozásából születnek meg. A leírt betűk különleges és talán egyedi képessége, hogy pontosan tudják, mely társukhoz/társaikhoz kell kapcsolódniuk ahhoz, hogy értelmet nyerjenek. És pontosan tudják azt, hogy ez az egymáshoz tapadás örökre szól. Hogy ebből már nincs visszaút, hogy az ő összeforrásukból létrejött tartalom már többé nem szívható vissza. Hogy annak nyoma marad. Még akkor is, ha idővel elhalványul, kifakul, elkallódik, eltűnik vagy esetleg kitörlik vagy áthúzzák. A leírt betűk pontosan tudják, hogy ők erősebbek és hitelesebbek, mint pusztán kiejtett társaik. És tudják azt is, hogy sok esetben az általuk keletkező szöveg hatásosabb és súlyosabb, mint a kimondott gondolat.

A leírt betűk kiváló terapeuták. Megnyugtatnak. Ha olvasok, képes vagyok elhinni, hogy nincs is velem semmi baj, épp csak annyira vagyok gyagyás, mint bárki más. Hiszen embertársaim legmélyebb, legintimebb, legtisztább gondolataival és érzéseivel találkozom, akár versekből, prózákból vagy bloggertársak bejegyzéseiből szemezgetek. Szembesülök azzal, hogy másoknak is vannak kattanásai, fájdalmai, gyengeségei, kudarcai. És ez tényleg megnyugtató.

(Megj.: persze a regények, novellák sok esetben kitalált történeteket tartalmaznak, de a legtöbb kitalált történetnek van némi valóságalapja, és a karakterek is valóságos tulajdonságokkal, érzésekkel vannak – legalábbis részben - felruházva.)

Olvasok régen keletkezett, mély sebekről, miközben érzem a soha el nem múló vérszagot. Olvasok elkeseredett, belefásult, reménytelen állapotokról. Kételkedő és bizonytalan nőkről, anyákról. Olvasok könnyező, sőt zokogó férfiakról. Egyedülállókról. Elváltakról. Újrakezdőkről. Családjukat elhagyottakról. Öngyilkosokról. Meleg párokról. Olvasok Péterről, aki Panni volt, amikor megszületett. Olvasok az anyáról, aki minden nap megéli (fejben) lányai elvesztését. Olvasok dundikról és vékonyakról. Pánikbetegekről. Milliónyi Achilles-sarokról olvasok. Meg még nagyon sok mindenről, amiről a valós életben nem esik szó, vagy csupán lekezelően és megvetően esik szó.

És akkor tényleg fellélegzem. Mert mindazt, amit olvasok, olyan emberek fogalmazzák meg, akik merik vállalni az érzéseiket, elfogadják önmagukat, és abban változnak, amiben változni szeretnének. És ők talán másokkal is elfogadóbbak. Legalábbis írásban ilyenek.

Ezek szerint tényleg az van, hogy mindannyian vagy nagyon furcsák vagyunk, vagy nagyon normálisak. Végül is tökmindegy. Nézőpont kérdése. A lényeg az, hogy nem különbek vagyunk, hanem csupán mások.

És én hülye már-már elhiszem, hogy a világ sokszínű, de legfőképpen azt, hogy ezzel nincs semmi baj. És ezekkel a gondolatokkal feltöltve lépek ki az utcára. Aztán nagyon hamar rájövök, hogy az emberek viselkedése, hozzáállása nincs összhangban az olvasott szövegekkel.  Hogy az életben mégis másképp működnek a dolgok. Hogy odakint sokkal kevesebb az őszinte megnyilvánulás, az önazonosság, az érzések vállalása, a tiszta kommunikáció. Hogy az életben inkább önmagunk rejtegetése, mások pocskondiázása, a hazugság és a hiteltelenség megy. Hogy a kinti világban már nagyon gáz, ha valaki császárral szül, és undorító, ha két lány szerelmesen néz egymásra. Odakint  ha sírsz, akkor gyenge vagy, a gyengék pedig lúzerek. Tilos az érzékenység, a törékenység, az esendőség. Nincs mese, odakint sziklaszilárdnak és makulátlannak kell lenni. Vagy legalábbis annak kell látszani.

 Vagy lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy azok az emberek, akiket odakint látok, nem azok, akiknek a leírt gondolatait, érzéseit olvasom? Hogy ők épp nem azok a nyitott, lefogadó és hiteles társaim? Végül is, lehet, hogy csak erről van szó. De ez igazából nem nagyon fog kiderülni. Mint ahogy az sem, hogy én, aki épp ezeket a gondolatokat fogalmazom, kint a nagybetűs életben meg fanyalgok, hogy hogyan viselkedik ez, mit csinál az, és hogy néz már ki amaz. És lehet, hogy leírok komoly, súlyos és mély tartalmakat, amelyeket kimondani már nem mernék.

Mindenesetre eléggé érzékelhetően és észrevehetően működik másképp a valós élet (az odakint), mint az írott élet. Talán mindannyian egy kicsit álszentek és gyávák vagyunk és hazugságban élünk. Tisztelet annak, akit ez nem érint. Nagyon nagy tisztelet.

Az írott betűk nem véletlenül nem kívánkoznak ki az utcára. A világba, amelyben mi, emberek éljük a gyakorlati életünket. Nem véletlenül ragaszkodnak a papírba vagy bármilyen dokumentumba való belesimuláshoz és az egymással való összetapadáshoz. Dehogy akarnak ők abban a maszkabálban bohóckodni, amelyben mi, emberek táncoljuk a betanult és merev koreográfiáinkat. Az írott betűk csakis az emberek legbelsőbb és legvalódibb énjével hajlandók együttműködni.

Néha nagyon tud zavarni ez a kinti, gyakorlati és írott világunk közötti ellentét. Néha arról ábrándozom, hogy írott betű vagyok, mondjuk ha mássalhangzó, akkor l, mert szerintem az l betű a legvarázslatosabb mássalhangzó, lággyá, érzékivé és selymessé varázsolja a szavakat. Vagy ha magánhangzó, akkor egyértelműen a. Az abc legelső betűje. Valaminek a határozott névelője, valaminek, ami velem együtt válna igazán egyedivé. Az a a legnőiesebb, legkerekebb magánhangzó. Igen, néha jó lenne csupán egy leírt l-ként, vagy a-ként létezni, és ezáltal igazán tiszta, intim és merész gondolatok és érzések részének lenni. Semmi maszkabál. Csak az az erős, ám nagyon is valóságos és kendőzetlen emberszag (ami a maszkabálban legtöbbször csak gyengén vagy egyáltalán nem érezhető.)

La. Lala. Lalala. Képzeld hozzá a saját dallamod, majd menj ki az utcára, és dalold bele mások fülébe.

képek: felső: saját, alsó: pixavay.com, pexels.com